Táncos élet

 

Elena vagyok egy 15 éves budapesti lány. Barna hajam a derekamig ér és kék szemeim vannak. Balettos vagyok, és nemsokára megyek egy tánciskolához felvételizni. Nem sokat eszek, hogy tartsam a súlyomat. A balettosok élete igazán nehéz, de ha szeretünk valamit azért meg kell szenvedni. A balettosok körében az én 41 kilómmal kövérnek számitok. De én teszek érte, hogy lefogyjak. Egy nap szinte csak egy almát eszek. Csokit és édességeket egyáltalán nem szabad ennünk. Néha szédülök is, hogy nem jut elég étel a szervezetembe, de kibírom. Az én tanáraim nagyon szigorúak voltak, de gondolom, ebbe az iskolába rosszabbra lehet számítani. De az sem érdekel, hiszen ha bekerülök, akkor a legjobbak között leszek. Már este volt és holnap lesz a felvételi. Nem tudtam aludni az izgalomtól, pedig kellene, hogy holnap ne legyek hulla fáradt. Nagy nehezen sikerült elaludnom. Másnap reggel korán ébredtem, hiszen ma volt a nagy nap. Felvettem valami kényelmes ruhát, a hajamat kontyba rendeztem és feltettem egy minimális sminket. Beledobáltam a balett cuccomat az edzőtáskámba és elgyalogoltam az iskola épületéhez. Kívülről egy komor átlagos iskola volt. De belül pedig…dísztermek,gyakorló termek és rengeteg modern helyiség. Egy hatalmas üres terem öltözőjébe kellett mennünk. Ott minden lányt megnéztem és összehasonlítottam magammal. Hát..voltak ott vékonyabbak és kicsit testesebbek is. Felöltöztem és a többiekkel együtt kimentem az öltözőből. Ott 4 szigorú arcú oktató várt minket. Egyesével szólítottak és mindenki előadta a betanult koreográfiát. Rengeteget gyakoroltam, amíg nekem is tetszett, amit csinálok. Az én nevemet mondták be én pedig beálltam a kezdő lépésbe. Felcsendült a mindenki számára ismert zene. Elkezdtem a táncot. Nagyon izgultam, de hát ez mindenki számára természetes. A közepére már egy cseppnyi félelmem sem volt és szabadon táncoltam. Kiengedtem minden stresszt és aggodalmat. A táncban éreztem a szabadságot. A zene végére rendesen kifáradtam. Ránéztem az oktatókra és vártam a véleményüket.

-Hát Elena. Ez egy nagyon szép produkció volt, de…a testalkatod nem a megfelelő. Ha egy kicsit még fogysz, akkor visszajöhetsz a pótfelvételire és meglátjuk mi lesz. A tartásodon is változtatni kellene! Nagyon szabadnak érzed magad és nincs tartásod. Itt feltételek vannak, amiket be kell tartani! Ezeket fogadd meg és gyere vissza majd 5 nap múlva! Most pedig hazamehetsz-mutatott az ajtó irányába az egyik nő. Ahogyan ballagtam az ajtó felé, majdnem kitört belőlem a zokogás. Hogyan fogyjak le 5 nap alatt? És a tartásom? Nem az a lényege a balettnak, hogy szabadok legyünk? Jó persze van egy határ, de nem kell teljesen merevnek lenni, nem? Az öltözőben már potyogtak a könnyeim, mint ahogy a többieknek, akiket kiküldtek. Gyorsan felöltöztem a kényelmes ruhámba és mentem haza. Nem ettem semmit hiszen, nem ehetek. Na, jó, vacsorára megettem egy fél almát. De semmit több. A 4 nap alatt mindennap annyit ettem. És hánytattam is magam, de anyuék észrevették és korházba vittek orvosi vizsgálatra. Ott azt mondták, hogy többet kellene ennem, mert nem vagyok egészséges. De erről szó sem lehetett. Anya azt mondta, hogy ez az életmód, amit csinálok nem jó. És, hogy ennem kell. Hallani sem akartam róla. Apa is beleszólt, hogy ha nem eszek, akkor nem mehetek el a pótfelvételire. Ideges lettem és felszaladtam a szobámba. Becsaptam az ajtót és magamra zártam. Anya könyörgött, hogy engedjem be, de én nem válaszoltam. Egyedül akartam lenni most és nem voltam kíváncsi semmilyen oktató beszédre. Sírni nem tudtam, ezért csak csendben ültem az ágyamon és egyszer csak lecsukódott a szemem. Lassan kinyitottam, de nem a szobám falát láttam magam mellett. Felültem és elcsodálkoztam azon, hogy hol vagyok. Láttam magam mögött egy hatalmas tavat, körülöttem egy tisztást rengeteg fával és virággal. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Felálltam, leporoltam magam és elindultam sétálni. Vagyis inkább felderíteni a környéket, mert igazából nem tudtam merre megyek. A tónál kötöttem ki és hirtelen megjelent előttem egy…egy tündér. Igen egy tündér. Pálcával, szárnyakkal meg olyan tündéres dolgokkal ugye. Előttem állt és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit.

-Szia! Marine vagyok az ország tündére. Mi járatban itt? Csak nem eltévedtél?-kérdezte mosolygósan.

-Szia! Én Elena vagyok, és ami azt illeti..igen. A szobámban lehunytam a szemem és hát…itt kötöttem ki. De fogalmam sincs, hogy hogyan-tártam szét a karom és kérdőn néztem a tündérre.

-Ohh így már érthető. Azért kerültél ide, mert bajban vagy. Meséld el, hogy mi a baj-komorodott el én pedig belekezdtem a történetembe. Mindent elmondtam, de nem tudom, hogy miért bízok Marineban-Szóval balett. Igen az nehéz sport. És enned kellene. Amiben én fogok segíteni neked.

-De én nem akarok! Csak úgy kerülhetek be a legjobbak közé, ha nem eszek! Ezt már mondtam-elhangoztattam még egyszer, de mintha meg se hallotta volna.

-Magadnak táncolsz vagy másoknak? Az egészségedet áldozod azért, mert a legjobb akarsz lenni? Én értem, hogy ott akarsz lenni, és hogy ez az álmod. De ez így nem mehet! A szervezeted nem képes ezt elfogadni érted? És ha tovább fojtatod, akkor akár komolyabb bajod is lehet. Nem hiszem, hogy ezt szeretnéd. Nem muszáj bejutnod a legjobbakhoz, hogy sikeres legyél. És most pedig szépen jössz velem és addig nem mehetsz el, ameddig nem eszel rendesen és nem leszel egészséges.

-De ez nem ér! Holnap van a pótfelvételi! El kell mennem!-hisztiztem a magam módján, de nem hiszem, hogy olyan könnyen beválna.

-Nem! Mondom, hogy itt maradsz! Most megyünk enni-húzott magával az otthonába, nehogy elszökjek. Bevallom, hogy megcsináltam volna. Egy egész asztal meg volt terítve különféle finom ételekkel-Na most egyél, amit akarsz!

-De…jó oké-elvettem pár finomságot és enni kezdtem. Mindennap ettem már és 4 nap múlva elértük azt, hogy annyit egyek, mint a normális emberek. Ha rendesen ettem, táncolhattam a tündérrel, ami nagyon jó volt. Jobb, mint a felvételin. Hatottak rám a szavai és már magamnak táncoltam. Nem akartam a legjobbak közé kerülni. Most voltam igazán boldog és egészséges. A gyógyulás is egészen gyorsan ment. Pár hét múlva vissza is mehettem a szobámba. Megköszöntem mindent Marinenak és megöleltem. Lehunytam a szemem. Újra a szobámba voltam, de az idő semennyit nem ment. Kinyitottam az ajtót és boldogan léptem ki rajta. A családom ebédezett és én is csatlakoztam hozzájuk. Meglepetten néztek rám és láttam anyán, hogy kicseppent egy könnycsepp a szeméből. Elmosolyodtam és ettem tovább. Már nem volt fontos a pótfelvételi. Boldog és egészséges voltam. És ez a legfontosabb.

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…