Egyszer élünk

Árpád fáradt egykedvűséggel ballagott hazafelé. Az autók zúgása és az emberek hangjának morajlása nem jutott el a tudatáig. Már nem vette észre a házak szürke kopárságát, a falakról üvöltő időt, a lepottyant vakolat foltjait, de a javított, gyógyult sebeket sem. A régi és az új épületek városi összhangtalansága senkit sem zavart. Az emberek természetesnek veszik, ha a régi épületek helyét új, modern háztömbök foglalják el, árkádjaik alatt üzletsorokkal, csillogó kirakatokkal. Árpád már nem foglalkozott semmivel. Szívére rátelepedett a közöny, arcára kifejezetlenség ült. Negyven éves korára azokhoz az emberekhez tartozott, akik lelküket az agyuk sötét zugába száműzik és gondolataikat a reménytelenség foglalja el.
– Meg kell halni!
A mondat korlátlanul ismétlődött. Talán egy perce, vagy hónapok óta tart a zakatolás, régi emlékképektől kísértve. Balsorssal teli gyerekkor, keserű, tizenéves bulik. Az egyetem, lányok, alkohol, lázadás. Hosszú haj és farmernadrág, ennyi sikerült. “Tanulni, tanulni, tanulni!” Diploma, élet állás. Árpád keserű ízt érzett a szájában. A lelkesedés, hogy ő majd megmutatja…a fiatal tanár, akinek tervei voltak. Hol vannak a tervek, az álmok, az ábrándok?
– Meg kell halni! Meg kell halni!
Judit, szerelem, házasság, gyerek. Hol rontották el? Szürke hétköznapok, szerelem nélküli szeretkezések, olcsó nyaralások. Új Faustok születése, hamis de édes csókok, hajszolása, a pénz hajszolása…
Mint, minden nap, ma is megérkezett. Haza. Lakásukból fény szűrődött az utcára, a függöny fátyla mögött Judit, a valaha volt álmai asszonya. Csak állt, nézte az elmosódó árnyat, nézte az ismerős, monoton mozdulatokat, ahogy évek óta készíti a vacsorát. A férfi görcsösen kapaszkodott az aktatáskájába. Talán ez lesz a mentség a vacsora alól: huszonhat dolgozat vár javításra. Még mindig nem indult fel. Tarkójába éles fájdalom hasított, arcát kiverte a víz, halántéka lüktetett. Árpád félt, a saját életétől riadt meg.
-Meg kell halni! Meg kell halni!
Elég! Nap-nap után el kell viselnie a tizenéves kölykök hülyeségeit aztán…Judit. Mi maradt? A farmer már szorít, a haja gyér. Milyen jogon kér ő számon? Milyen jogon kritizál? Ki a felelős az üres életéért?
– Meg kell halni! Meg kell halni!
Hátát a fal felé fordította, a hideg érintéstől felszáradt rajta a félelem, lehunyta a szemét, hogy enyhítse a fájdalmat is. Nem ment be a házba, lassú, de biztos léptekkel tért be az utca végén lévő kocsmába. Arcát a cigeretta gomolygó füstjébe temette, mint régen Judit úszó hajába. A pultos ismerős volt.
– A szokásosat?
Árpád bólinott, de már ott is volt a pohár vörösbor és a fél “büdös”. A pálinka égette a torkát, de valami jóleső melegséget árasztott szét benne. A halántéka már nem lüktetett, a görcs múlni kezdett. Lassan kortyoltni kezdte a bort. Önkínzó, reményvesztett gondolatai visszahúzódtak. Kezdett elszállni az élete okozta keserűség. Agyában újra a lelke kapott helyet. A második pohár után megkönnyebülten lélegzett fel, a harmadik után pedig minden feszültség nélkül, vígan veregette vállon a pultost.
– Egyszer élünk, fiam!

Dorog, 1996. február