Egy kórházi pályázatra

NŐK, KOROK, VÁLTOZÁSOK. EGÉSZSÉG?

     Minden ünnepi ebédnél a nagyira gondolok. Arra, ahogyan fáradt, deformált, göcsörtös kezével gyúrta nekem a levestésztát. Mindössze három osztályt járt, éppen hogy írni és olvasni megtanult. Apró gyermekkora óta segítenie kellett a szűkebb és tágabb háztartásban, s mire eladósorba került, már ismerte a családteremtés és fenntartás minden csínját-bínját. Ahogyan szinte minden lány, ő is férjhez ment, öt gyermeket szült, négyet felnevelt. Életét kettétörte, és kisemmizte a háború, s ő a semmiből kezdte újra. Tudott valamit. Valami csodát. Tudta, hogyan kell eltartani, összetartani a családját, hogyan kerüljön az asztalra a betevő falat. Megelégedett, és talán boldog is volt. Soha eszébe sem jutott, hogy jobb sorsra érdemes, hogy ez neki túl nagy teher, hogy boldogabb is lehetne. El tudta fogadni a világ dolgait olyannak, amilyen, s csak annyit hagyott becsordogálni belőle egyébként zárt világába, ami mindennapi életükhöz elengedhetetlenül szükséges volt.                                                                                                Amikor először látott kórházat igazándiból belülről, hatvan éves volt. Meg kellett operálni, mert „kisbabát hordott a hasában”. Így hívta ő akkor a cisztát. Nem félt a haláltól, nem azért pityergett, hogy mi lesz vele. Legnagyobb gondja az volt, mi lesz velünk, nélküle. Emlékeimben feltűnik egy-egy epegörcse, néhány fogfájós napja, melyet pálinka-öblögetéssel igyekezett elviselhetővé tenni, de komolyabb betegsége egészen idáig még nem volt.                                                                                                                  Júniusban lesz nyolcvannégy éves, s még nem láttam türelmetlennek, idegesnek, feszültnek. Ma már elfogadja, hogy nem lát igazán jól, és a hallása is megromlott egy kicsit. Tudja, évekkel ezelőtt lezajlott trombózisa miatt fájnak a lábai. Csontjai „hasigatásait” ráfogja a sok munkára, az időjárásra. Megérti, ha őt is legyengíti az influenza, de a mai napig nem érti, miért fárad el ő olyan nagyon, miért kell lepihennie fényes nappal is egy-egy kicsit.

Csodálom őt. Csodálom az életerejét, a napi tötyörgéseit, a magának pontosan beosztott tennivalók fontosságát, de legjobban azt, hogy mindig, mindenki számára van türelme, és egy kis bölcsessége, nem kér, nem parancsol, csak ajánl. Egyszer majd útra kel. Békében, csöndben, imára kulcsolt kézzel, egy szívelégtelenség, egy következményes tüdőgyulladás miatt, esetleg aprócska testét kikezdi a rák. Most azonban még velünk van, s én nagyon szerencsés embernek mondhatom magam.                                              Az ősz hajú, csodálatos nagyi mellett van egy nagyszerű édesanyám.

          Neki sem volt felhőtlen gyermekkora. Korán megtapasztalta, mi a félelem, a szorongás, a szükség. Fejlődő szervezetében nyomot hagyott a háború rémült iszonyata és nélkülözése. Valamivel többet tanulhatott, mint az édesanyja, elvégezte a nyolc általánost. Szegénységük nem engedte a továbbtanulást, neki dolgoznia kellett, bár a továbbtanulás lehetősége korosztályukból némelyeknek már megadatott.  Anyukám keményen dolgozott. Először 14 évesen egy gyárban, majd a gazdaságban talált munkát. Amúgy is gyenge szervezete nehezen bírta a több műszakot, a nehéz zsákokat. S miközben továbbvitte a nagyi családközpontú életét, egy kicsit ki is lépett annak zárt világából, helyt kellett állnia a munkában, a családban egyaránt. Harminckét évesen már túl volt egy nőgyógyászati totálon, és egy idegösszeroppanáson. Akkoriban, én még gyerekfejjel nem tudtam, mi az infarktus, az agyvérzés, de minden felnőtt ezekről beszélt, a betegségek úgy gyűrűztek be a családok életébe, mint a mosógép, mint a feketekávé, mint a televízió. Rohamosan lett „népbetegség”, mint ahogyan a mozgásszervi megbetegedések, és az akkor már terjedőben lévő depresszió, amit akkor neurózisnak, vagy vegetatív túlfeszülésnek kellett diagnosztizálni.

Anyukám hatvan éves. Mire nyugdíjba vonult, a nehéz fizikai munkától tönkrement a gerince, hallását megrontotta a gépek zaja, a sok portól krónikus tüdőbetegséget kapott, az idegrendszere romokban hevert.  Tulajdonképpen épkézláb porcikája sincs, a ma már többet kell költenie gyógyszerekre, mint ruházkodásra, étkezésre, vagy bármi másra. Közel sem olyan kiegyensúlyozott, mint a nagyi. Reggeltől estig fáradt, úgy érzi elhasználódott, s bármennyire is szerette volna, soha nem tudott az én gyermekeim varázslatos nagyija lenni. Természetesen voltak boldog napjai is, és a mai napig értünk él. S ha eljön az idő, hogy végleg feladja nagyiétól valamivel szabadabb életét, elmúlásának oka valószínűleg nem a végelgyengülés lesz.                                                                    Nagy szeretettel és tisztelettel gondolok mindkettőjükre. Gondtalan gyermekkort biztosítottak nekem. Természetesek voltak a nagyi meséi, a vanília illatot árasztó konyha, a minden finomsággal telerakott asztal, a fürdőszoba, a TV, és az is, hogy középiskolába megyek. Egészségügyibe természetesen, hogy majd meggyógyíthassam őket. S mire eljött a családtervezés ideje, magától értetődött nekem a külön otthon, a GYES, és természetes volt, hogy dolgoznom kell. A munka melletti tanfolyamoknak, átképzéseknek is hála, képzett nő lettem. Kitörölhetetlen része lett életemnek a tanulás. Fantasztikus lehetőségnek gondoltam akkori eszemmel, a tudást, amit folyton bővítettem.

Most negyven vagyok, és még nem hagyom megállni az életem. Az újabb tudományok mágnesként vonzzanak, állandóan továbbképzem magam, a legjobb tudásom szerint akarom megállni a helyem a munkában, a családomban, a tanulásban. Elvárják tőlem, és én is elvárom magamtól. Igazi munkatárs, igazi diák igazi édesanya, igazi pedagógus, igazi szakácsnő, mosónő, varrónő, takarítónő, és igazi társ, igazi feleség, igazi utcalány is szeretnék lenni. Ennyi mindenhez egy kicsattanó egészség is kevés lenne. Ha lenne. Mert míg többet akarok, minden nap többet, rohanó mindennapjaimba becserkészi magát az alkohol, a cigaretta, a napi négy, öt kávé, az éjszakázások jó vagy rossz értelemben, és… a gyomorfekély. Még fel sem figyelek a megannyi intő jelre, máris ott a cukorbetegség, a magas vérnyomás, az idegbaj, a szétszórtság miatti balesetek. Egészségtelen életmódomtól tüdőrákot, érszűkületet, májbajt is kaphatok, de ha szerencsém van, megúszom valami enyhébb krónikussal. Irdatlanul felgyorsult az életem. Édesanyámhoz képest is gyorsvonati sebességgel robogok, a tökéletességre törekszem, nem fogadom el a határokat. Lehetőséget kaptam.  Lehetőséget arra, hogy még több, és szabadabb legyek. A választás milyenségét, a tudás hatalmát. Mindennapjaimban ötvöződik a tyúkanyó nagyi, a dolgozó anyu, és a már tanultabb én. Hogy ez irdatlanul fárasztó? Igen. Boldog vagyok? Így vagyok boldog. Rövidebb lesz az életem? Biztosan. Vállalom? Természetesen.

Ámulok a fejlődés gigantikusságán, próbálok lépést tartani vele, és lassan, napról napra, mindent átadok a lányomnak. A sok jó mellé, gondolom a sok rosszat is. A kiválogatás feladata már az övé. Egészen biztos, ő majd tőlem is többet akar. Főiskolai végzettséget, elismerést, rangot, kiegyensúlyozott családot, s hogy mindezt elérje, mindig jobban hajtja majd magát.               Szorongok érte. Féltem őt az oly sok fiatalt utolérő balesettől, a súlyos környezeti ártalmaktól, a kábítószer iszonyatától, az AIDS-től, s attól a sok eszméletlen dologtól, amit az ember és a természet létrehozni képes. Bár ma még egészséges, talán már lételemévé vált az egyre gyorsabb tempó, a többet akarok, a másképp akarom. Húsz évesen még nagyrészt az általam kialakított pályán mozog, de már megvannak saját életcéljai, és teljes erőbedobással küzd. Egy napon egészen kialakítja majd a saját világát, hogy megvalósíthassa álmait, önmagát, nőiségének eredendő voltát. Élete mindenképpen más lesz, mint ahogy minden generációé más és más. Biztosan modernebb, de mai viszonyainkban semmivel sem könnyebb. Izgulok és imádkozom érte, hogy megtalálja a helyes utat, reálisan mérje fel tehetségét, és annak megfelelően válogassa ki a kínálkozó lehetőségeket.                                       Csak reménykedem: nem méretezi túl magát, nem törik le a kudarcokban, nem válik diszharmonikussá, nem égeti ki magát túl hamar, hiszen akkor valamit menthetetlenül elveszít majd. Talán éppen az egészségét.

Nagymamám, anyukám, én, és a lányom. Az életünk egyedi, a sorsunk általános. Mindennapi munkám során naponta találkozom magunkkal. Asszonyok, lányok – nők. A sorstársaim. Némelyikük megvívta már a maga harcát, némelyikük most teszi, mások ezután fogják. Tisztelem, becsülöm, szeretem őket, s ha arra kerül a sor ápolom, gondozom, egy kicsit kényeztetem is. Teszem ezt mindazért, mert meggyőződésem: sokkal több odafigyelésre, szeretetre, megbecsülésre, elismerésre, és még ettől is több segítségre lenne szükségük. Mindegy hogy nyolcvan éves, hatvan, negyven, vagy csak húsz.

S hogy egészségesek-e?

Saját tapasztalataik, és az olvasottak alapján kérem: döntsék el Önök!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…