Szohner Gabriella: Mennyből hulló ajándék

Azon az estén minden úgy történt a családban, mint bármelyik másik hétköznapon. Pedig történhetett volna másként is, ünnepélyesebben is, hiszen anyának és nagyobb lánynak is névnapja volt, a kicsi pedig éppen három napja született, öt évvel ezelőtt. Most azonban nem ünnepeltek. Régi családi hagyományuk szerint ma este csak egy-egy puszit kaptak az ünnepeltek, a hét végére készültek jobban. Ha megérkeznek a nagyszülők, és a keresztszülők,  lesz majd nagy ajándékozás, torta, meg buli is a gyerekeknek.

Vacsora után voltak, rakosgattak, pakoltak a konyhában, ez mindig a lányok és anya dolga volt, apa elvonult a hálóba, pizsamákat készített, ágyazott. A korai készülődés után aztán mindig maradt idő egy kis játékra, közös beszélgetésre.

-Gabcsi! Kivinnéd még a szemetet?- kérdezte anya a nagyobbik lányától, aki szófogadó, tizenhárom éves kamaszlány volt már.

Anya mindig csodálkozott, ha rá nézett, és általában el is elérzékenyült, milyen gyorsan elmúlt felettük az idő.

-Persze – válaszolt a lány.

Ő sem szerette, ha éjszakára ételszag terjeng a lakásban, fogta a szemetest, vállára kanyarította rövid pulóverét, s elindult a bejárati ajtó felé. A kicsi valamiért beszaladt az apjához.

Az aprócska gyári lakótelepen, ahol éltek egész nap bágyadt, borús volt az idő, szakadozott felhőfoszlányok lógtak lefelé, leginkább esőfelhőnek tűntek. Anya mondta ugyan, hogy hófelhők azok, de senki nem hitte, még talán ő maga sem. Már évek óta nem esett nagy hó, ami meg véletlenül leesett is, hamar elolvadt, a gyerekek igen nagy bánatára.

A sötétség a borongás miatt hamar beköszöntött, a bentieknek fogalma sem volt, mi játszódik odakinn.

– Anyu, esik a hó! Meghoztuk a havat!- lépett be az előszoba ajtón Gabcsi.

– Micsoda? Esik a hó?- vágódott ki a szobából a kicsi, de már anya is indult kifelé, hogy lássa csodát. Nagy hirtelen hárman tülekedtek az ajtó szélességében, apa már nem fért oda, pedig akkorra ő is odaért. Valahogyan csak átverekedték magukat az ajtófélfák között, ki, ahogyan volt, lengén öltözve a benti melegből. És csakugyan! Apró, pici pelyhekben, szitálva, egy-egy kósza pehellyel mutogatta magát a tél.

–  Holle anyó megrázta a dunnát- szólt a nagyobbik lány.

– Rázhatná jobban is – felelte a kicsi csalódottan, ő sokkal nagyobb hóra számított.

Anya reményei is elszálltak egy pihével, ami éppen az orra elé esett, egy elsárgult falevél mély, még épnek látszó erezetén landolt, majd lágyan, puhán, elnézőn aprócska vízcseppé változott.

– Hát, ma már nem kell havat sepreni- sóhajtott apa is, s a váratlan férfihangra észrevették, milyen gyéren vannak ruha szempontjából.

– Gyorsan befelé, mert megfázunk- adta ki anya a vezényszót, a nagyobbik el is indult, a kicsit viszont tuszkolni kellett, ő szívesen maradt volna még. Ha rajta múlt volna, egészen a megfagyásig várta volna a havat.

– Anyu, ha nagyobb lesz a hó, kijövünk még?- kérdezte a kicsi.

– Nem hiszem, nagyon ritkásan esik, meg elég késő is van, reggel ovi, suli, munka, tudod, korán kell kelni.

Zsuzska aprócska lényét az ésszerű magyarázat nem elégítette ki, befészkelte magát anyáék ágyába, onnan ki lehetett látni az utcára, fejecskéjét bedugta a függöny alá, nagy szemeket meresztett a kinti világra, s mint valami szorgalmas megfigyelő, percenként tudósított a kinti történésekről.

-Anyu már jobban esik! Már szakad! Már minden tiszta fehér!  Anyu, nem olvad! Apu nemsokára lehet szánkózni! Anyu menjünk már ki! Halljátok, menjünk már ki!

A többiek elnéző mosollyal nyugtázták a kicsi szokatlan türelmét, ahogyan nézte a hóesést, ahogy gyermeki, tiszta lelkével átéli azt a csodát, amit a bentiek már lassan elfelejteni kényszerültek.

– Ne szórakozz már Zsuzska – szólt anya kötőtű mögül – nem lehet még akkora hó!

– Tiszta gyagya – súgta Gabcsi anyjának a könyve mögül, amit éppen olvasgatott.

– Ha nem hiszitek, menjünk ki és nézzétek meg, akkora hó van, hogy csuda! – védte az igazát Zsuzska. Magasra emelte a kezét, mutatva, mekkora a hó, a szemei ragyogtak, és nyomatékul jó magasra ugrált.

– Menjél már! Ha becsapsz, rögtön mész az ágyba- dirigált anya.

– És ha nem?  Akkor kimegyünk? – ugrándozott tovább az ötéves. – Mondd, hogy kimegyünk! Apa majd felhozza a szánkót. Ugye felhozod apa?

Egész lényén átsütő örömével tele volt a szoba. Nem lehetett mosoly nélkül viselni az ujjongását.

– Késő van, fürödnöd kellene, aztán meg aludni, mert reggel mindig nyafival ébredsz – próbálkozott anya, közben kérdőn nézett a férjére, aki szintén a gyerek lendületének hatása alá került, s most cinkos mosoly játszott a szája csücskében.

– Csak egy kört menjünk a telepen! – kérlelte anyját a kicsi. – Tényleg csak egy kört, aztán bejövünk, és én szó nélkül megyek fürödni, én megígérem Anyu, és utána gyorsan elalszok!

– Apu megnézed, mekkora a hó?- kérdezte anya egy mély sóhajjal, még próbálkozott egy kicsit, hogy „holnap is ráérnének szánkózni”, meg hogy „befagy a fenekük”, meg hogy „orvos lesz a vége”, de már ketten ostromolták.

– Mindig ez van! – kapcsolódott a nagylány is a beszélgetésbe. – Mire hazajövünk a suliból, az oviból, meg ti is a munkából és eljutnának a szánkózásig, addigra elolvad a hó. Nem marad belőle csak egy undorító sáros, latyakos mocsok. Évek óta ez van!

Kamaszkorának minden kifejezhető utálata benne volt a mondataiban.

– Te is szeretnél kimenni? – csodálkozott el anya, nem gondolta, hogy a közös családi program így felkelti a nagyobb lánya érdeklődését, hisz semmi jelét nem mutatta eddig.

– Lehet, hogy annyira nem, mint Zsuzsi, de igen! Én is szeretnék végre friss hóban sétálni- válaszolta Gabcsi.

Anya végleg megadta magát, mire apa a „hójelentéssel” megérkezett, már készülődtek kifelé, pakolták ki a meleg ruhákat.

-Tényleg nagy hó van – mondta szűkszavúan apa,- felhoztam a szánkót, ha jól felöltöztetek, mehetünk. Hideg van.

A nagyobbik lány hamarjában öltözködött, rétegesen, úgy ahogy tanulta az anyjától, a kicsivel viszont vitatkozni kellett, egy-egy kényelmetlennek vélt ruhadarabot szívesen lealkudott volna. Anyu sem hagyta magát, mese nincs, ha nincs meleg ruha, nincs szánkózás. Nehezen, de felöltöztette az ovis gyereket, kiküldte az apjához, ne melegedjen be, amíg ő elkészül. Fázós volt, hát mind melegebb ruhákat választott. Néhány perc volt az egész, mire anyu is csatlakozott a gyorsan hűlő levegőben várakozó családjához. Ámulatba esett, még a szava is elakadt a képtől, amit látott. A hó sokkal nagyobb volt, mint gondolta, a fák ágai mélyre hajoltak a súlya alatt. A levegő tüdőt hasítóan tisztává vált. A súlyos felhők eltakarták a csillagokat, amiket úgy szerettek pedig, de most nem bánták.  A nagyobb lány már térdig tapicskált a porcukorszerű hóban, férje álldogált az üres szánkóval az előkertben.

– Hol van a kicsi? – aggasztotta hirtelen a gondolat anyát, de aztán meglátta a gyereket. A virágágyások között meghagyott mélyedésben feküdt hanyatt, bámulta az eget, a hulló pihéket. Körülötte már feltornyosult a hó, alig lehetett észrevenni.

– Rögtön hanyatt vetette magát, ahogy kijöttünk! – védekezett apa, mintha látta volna anya mozdulatából a szemrehányást.

-Gyere ki onnan hallod! – szólította hangosan a lányát – átvizesedsz, és akkor hamar fázni fogsz, nem lesz kör a telepen. Még félkör se!

Zsuzska ímmel-ámmal kapaszkodott ki a hóból, még jól odafigyelt azonban, hogy többször is visszapottyanjon a puha csillogásba. Mindannyian nevettek rajta, ahogyan hol hasra, hol fenékre, hol hanyatt esve, kézzel-lábbal kalimpált benne. Éppen úgy, mint a bohócok a cirkuszban. Végre, nagy nehezen kirimánkodták az ötévest a hóból, sapkája már félrecsúszott, vizes tincsekben lógott ki alóla szászerka haja. Anya gyorsan lerázta ruhájáról a rátapadt havat, a vizes hajtincseket a sapka alá tűrte.

-Még megfázol itt nekem! – dohogta csupa szeretettel.

-Indulunk? – kérdezte apa.

A nagylány elfoglalta a szánkó hátsó helyét, maga elé engedve a kicsit, puha takaró alá tekerte lábukat. Apa és anya lassan húzni kezdte a kezdetben nehezen, majd egyre könnyebben csúszó faépítményt. Ez így unalmas volt. Nemsokára a felnőttek egymásra néztek, jelet kacsintottak, és ütemben elkezdtek futni, begyorsítva ezzel a hátsókat. Így már jobban tetszett a gyerkőcöknek. Aztán apa felrántotta a húzó kötelet, és a szánkón ülők, akik nem számítottak rá, nagyot sikkantva vágódtak hanyatt, a hóba. Előbb a nagy, aztán a tetejére a kicsi. A gyerekek nagyon felháborodtak, ilyen gazságra azért nem számítottak. Anya és apa füle mellett most elment a szemrehányásuk, és még néhányszor megismételték a mutatványt, újra és újra becsületszavukat adva, hogy soha többé ilyen nem fog előfordulni.

Mire félkörbe értek a lakótelepen, már szinte mindenki kinn volt az utcán. Kinn voltak a picik, szánkóval, vagy szánkó nélkül, innen is, onnan is gurgulázós kacaj, és örömteli sikoltozás hallatszott, miközben felismerték a hógolyók puffanó hangját, ahogyan célba értek egy háton, egy lábon, egy sálba burkolózott fejen. Ahogy a hangulat emelkedett, anya se úszott meg egy mosdatást. Apa, tenyerébe emelt valamennyit a fehéren csillogó gyönyörűségből, átkarolta anya vállát, majd a tenyerében lévő havat puhán, hogy ne fájjon, anya arcába nyomta. Ott a szikrázó pelyhecskék azonnal olvadozni kezdtek, talán anya mosolyától, vízzé változtak, majd cseppeket formálva gurigáztak anya nyakába, hátára.

– Hogy szép legyél jövőre! – suttogta apa nevetve.

– Megállj csak, nem úszod meg ezt ilyen simán! – kacagott anya is, de tudta, hogy egyedül nem bírja a hóba teperni apát, a gyerekek meg már messze voltak tőlük, bennük most nem talált szövetségest. A tér közepén hóembert készíteni álltak össze a gyerekek és felnőttek. Aprócska hógolyót kezdtek görgetni a nagy hóban, ami aztán mind nagyobb és nagyobb gombóccá növekedett. Három nagy labdányi gömb készült így egymás után, és kis idő múlva a hevenyészett hóember már ott örvendeztetett mindenkit a tér közepén.

-Áldott ez az este! – sóhajtotta anya, míg nézte, ahogyan közös munkával, néhány kövecskével még kiigazították a hóember szájának ívét.

Gáborkával, Zsuzska ovis pajtásával jöttek vissza a lányok. Gáborka, aki az édesanyjával volt, vágyakozva nézte az üres szánkót. Látszott rajta, mennyire viaskodott magával, merje-e elkérni, vagy inkább mondjon le a róla. A vágy erősebbnek bizonyult a lemondásnál. Megszólalt hát:

-Zsuzsi húzzsalak? – hosszan, selypen ejtette a „zs” hangot, ezen a felnőttek jót mulattak. Zsuzska aztán be is ült a szánkóba, engedelmesen, hogy Gáborka nagy erőkifejtéssel húzhassa, de lányos finomsággal megérezte, hogy a fiúnak nem ez volt az igazi álma. Beült ugyan a szánkóba, és hagyta egy kicsit erőlködni őt, de aztán nagylelkűen elhagyta a szánkót, ráhagyta Gáborkára, aki az anyukájával el is ment egy körre.

Anya még megpróbálta rábeszélni a gyerekeket, hogy döntsék apát a hóba, de a művelethez már nem volt elegendő erejük. Hárman se bírtak vele, feladták hát a harcot. Csak álltak, és hallgatták a telep esti, csilingelő, vidám hangjait. Béke volt a világukban, béke volt a szívükben, lelkük vidáman táncolt a hópelyhekkel.  Mindenki más is ezt érezhette, aki akkor az utcán volt. Együtt dobbantak a szívek. Az öregé, aki csak csodát látni jött, a fiatalé, aki a gyerekei kedvéért kerekedett útnak, a gyerekeké, akik a tiszta lélekkel, gyöngyöző kacagással megtöltötték a teret. Most eltűntek a generációk, a máskor bosszantó különbségeknek ezen az estén a morzsáját sem lehetett találni. Jó volt ez így, olyan nagyon jó volt ez így! Nem is kellett hozzá más, csak egy téli este, egy kis hideg és egy hirtelenül, a mennyből érkező, üdvös hóesés.

Másnap hajnalban sok kis álmos gyerkőccel indultak apák és anyák az oviba, a nagyobbak is lassabbak voltak a megszokottól.  Anya útnak indította csemetéit, izmaiban a tegnap esti „mozgolódást” érezte, lelkében pedig az átélt varázslat darabkáit szedegette halomba. Boldog volt, mert ettől szebb, ettől angyalibb névnapi ajándékot senki emberfiától nem kaphatott volna.

Gabcsinak igaza lett. Délelőttre szemet kápráztató fehérséggel sütött ki a nap, jégtűin át egyre melegebb levegőt küldött, és délutánra az előző este lehullt pihékből nem maradt más csak egy undorító sáros, latyakos mocsok. Elmentek a felhők is. Talán azért, hogy máshová is, másoknak is hasonló örömet vigyenek.

Anya legalábbis ezzel vigasztalta a kis ötévest este, amikor kíváncsi szemmel, durcásan nézelődött az ablakban, és újra várta az először csak szállingózó, kósza, táncoló pelyhecskéket.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…