Apám

Feltétlen becsületességére támaszkodtunk.

Szüntelen törődése összetartott bennünket.

Önzetlen, derűs lénye áldás volt reánk.

Utolsó napjaiban fogyatkozó testtel

üldögélt a teraszon, a tájat s a Napot kereste,

teli lélekkel szerette, s köszönte a helyet, ahol élt.

Talán ezért, akkor délben, őszi verőfény jött érte

tornyos fellegekkel,

s este a tündöklő félholdhoz simította arcát,

úgy köszönt el.

Dideregve állunk, s sírva mondogatjuk:

A földön eggyel

ismét kevesebb az EMBER.