– Tudod mi mindent tudtam volna csinálni szombat délután ahelyett, hogy itt ücsörgök veled a buszmegállóban? – morogta a fiú és indulatosan belerúgott a pad fémlábába. A lány abba hagyta lábának hintáztatását.

– Anya akarta így! Hogy minden változatlan legyen, olyan, mint régen.

– De ennek semmi értelme. Miért nem értitek meg végre, hogy vége. Vé…ge. Elment és kész.

– Nem igaz, hogy elment, csak nem jön egy ideje. Egy éven keresztül minden hónapban apa egyszer haza jött. Tizenkétszer. Ebben az évben négyszer nem jött. Ez sokkal kevesebb. Ez azt jelenti, hogy nem ment el végleg.

– Ostobaságot beszélsz Rita! Ha öt éven keresztül minden hónapban haza jön és csak egyszer nem, akkor is vége van. Csak ezt be kell jelenteni. Nem lapítani, hogy majd rájönnek maguktól is. Merni kell elénk állni és a szemünkbe mondani, hogy új családja van, mi meg már nem kellünk neki.

– Akkor meg miért küldi a teljes fizetését haza, ha új családja van – villantotta meg szemét haragosan Rita és ő is belerúgott a pad lábába. – Milyen jó volt karácsonykor, apa egy hétig itthon volt. Társasjátékoztunk, sakkoztunk, sétálgattunk négyesben. A kedve is jó volt. Pedig előtte mennyit kesergett, amikor évekig nem talált magának munkát. Amikor meg végre akadt egy, az meg egy nagyon messzi városban volt. Spórol a haza utazásokon, munkásszálláson lakik. Még új telefont sem vett magának.

– Anya meg várja minden negyedik szombaton az ebéddel és bennünket meg leküld ide a buszmegállóba eléje, mintha mi sem történt volna. Azért a hegyről lejönni ide, az két kilométer, meg vissza, újra két kilométert mászni felfelé a semmiért. Fogadjunk Rita, hogy most sem jön! – A fiú a lány felé fordulva a kezét nyújtotta, de az nem nézett oda.

– Most jönnie kell, mert a jövő héten lesz a születésnapja. Tavaly is így volt, előtte héten ünnepeltük. Ajándékot is készítettem neki, ide nézz! – A lány a zsebébe nyúlt és egy kis fekete tárgyat tartott a tenyerén. – Az iskolában gépi varrást tanultunk és én egy igazolványtartót készítettem apának. Szerinted tetszeni fog?

A fiú félig fordította oda a fejét és alig hallhatóan morgott valamit.

– Te is készítettél valamit Patrik? A fiú most felugrott, keringett egyet az üres buszmegállóban, majd megint rugdalni kezdte a pad lábait, nem szólt.

– Kérdeztem valamit Patrik!

– Igen – mondta leszegett fejjel.

– De mit, miért nem mondod meg, hogy mit?

– Semmi közöd hozz, otthon van!

– Látod, te is várod. Most jönnie kell, érzem, egész éjjel arra gondoltam, hogy jönnie kell, ha szeret minket! Rita olyan erősen markolta az ülés fémvázát, hogy ujjai belefehéredtek. – Jönnie kell! – ismételgette.

– Anya csak hallgat, magának sem meri bevallani, hogy vége. Nem is jár utána, mert nem mer szembe nézni vele. Inkább főz, ünnepi ebédet és vár. Fogadni merek Rita, újra mondom, apa most sem jön!

– Meglátod Patrik, hogy ma itt lesz, és nem hagyott el bennünket. Ha tévedek, neked adom az igazolványtartót. De mi van, ha kórházban van?

– Akkor nem kapna fizetést, te nagy okos! És különbben is, amíg iskolába járunk, fizetnie kell utánunk. Ez a rohadt busz is mindig késik!

Rita szeme sarkából a bódé résein át az országutat figyelte. Nagy sokára a távolból feltűnt a távolsági busz fehér pettye. Ahogy nőtt, már a hangját is lehetett hallani, a nagy fényes jármű egyedül uralta az országutat, majd a sofőr az öbölbe kormányozta. A motor lehalkult, a három ajtó egyszerre szélesre tárult. Az utasok közönyösen bámultak ki a buszmegálló felé. A leghátsó ajtón egy öregasszony kászálódott le, gurulós vászon szatyrot húzva maga után. Még néhány pillanatig a három ajtó üresen ásítozott, majd a motor újra felbőgött, az ajtók nagy robajjal záródtak. A busz már a kanyaron is túl járt, a két testvér még mindig a padon ült. A csendet végül Patrik törte meg:

– Vesztettél hugi!

Lassan kapaszkodtak felfelé a gyalogúton. Rita a zsebéből kivette az igazolványtartót és Patrik felé nyújtotta. Az nem fordult felé, némán ballagott tovább.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…