Az egész úgy kezdődött, hogy hatalmasat esett. Megbotlott és úgy vágódott el min egy darab fa. Még a kezét sem volt ideje felemelni. Körbe nézett. Vajon látta-e valaki. Megnyugodott. Csak a kutya ugrott egy nagyot, mikor látta, hogy a gazdi feléje zuhan. Lassan feltápászkodott. Szerencséje volt- állapította meg, hogy csizmában van, mert különben a bokája, – természetesen a mindig fájós és oly gyakran sérült boka – húzta volna a rövidebbet. Kicsit sajgott ugyan, de már megszokta az ilyesmit. Még sportolt akkor is sokszor volt sérült ez a fránya boka! Tovább folytatta a pakolászást. Igyekeznie kellett, hisz mindjárt itt az este. Néha belenyilallt a lábába, de megszokta már! Majd este bekenem a szokásos kenőccsel és reggelre már kutya-baja. Mikor elvégzett mindent bement a házba. Megfürdött. Megnézte a lábát, de nem látott rajta semmit, csak a vádlija fájt kicsit. Biztos megrándult az esésnél gondolta. Jó vastagon bekente a már megszokott kenőccsel és lassan komótosan masszírozta be a fájó részbe, mindaddig, még a bőre be nem itta.

– Mi van a láboddal – kérdezte a párja, akinek feltűnt a hosszas masszírozás.
– Semmi különös – válaszolta – csak elestem. Amekkora vagyok, akkorát zuhantam. Nem érezted a földrengést. Legalább négyes fokozatú volt. Szerencsére cunami nem lesz – felnevetett.- reggelre szerintem már nem is fogom érezni. Egyébként is ebben a korban már kell, hogy fájjon valamid, mert ha egy reggel arra ébredsz, hogy fájdalom nincs, nagy bajban leszel, biztos hogy alulról szagolod az ibolyát!

– Addig batramoskodsz, míg egyszer kitöröd a nyakad! Nem tudsz egy kicsit jobban vigyázni? Férfiak! – mondta az asszony lekicsinylőn és készítette a vacsorát .

Korán lefeküdt. Valami igazán nem jó érzés volt a vádlijában. Alig tudta elhelyezni úgy a takaró alatt a lábát, hogy ne nyomja valami és ne fájjon. Reggel arra ébredt, hogy bizony meg van kicsit a lábszár dagadva. Természetes, gondolta, de majd elmúlik. Egész nap a kertben dolgozott. Gyomlált, rotátorozott, megkapálta a fák tövét, komposztált. Időnként megállt! Egyre jobban feszült a lábszára, délután, úgy három óra felé azután feladta. Pihenni kell. Hiába – gondolta – csak nagyot esett. Még csodálkozott is, hogy sehol nem keletkezett rajta egy plezúr! Még mindig a fülében csengett az “egyszer kitöröd a nyakad” mondat! Elmosolyodott! Persze – gondolta – ahogy azt egyesek elképzelik! De nem szabad kapkodni. Ezt már olyan sokszor megbeszélte önmagával! Ami nem fér bele a mai napba, majd belefér a holnapiba, ha abba sem, hát utána valamelyikbe. Ilyen a nyugger élet. Már nem sietünk sehova! Elnevette magát! Hangosan! A kutya is felkapta a fejét. Odajött. Leült vele szemben és félre hajtotta a fejét. Úgy nézte őt! Na a kutya is azt gondolja, megbolondultam. Megsimogatta az állatot.

Este megint alaposan bekente a fájó végtagot. Mintha már nem fájt volna annyira, de ahogy összevetette a másik lábával, szemmel is látszott, hogy a fájós az dagadtabb. Sokkal. Legalább két centi volt a kettő között a fájós javára. Na majd reggel meglátom – gondolta. Éjszaka keveset aludt. Akárhogy próbálta elhelyezni, semmi nem volt jó! Sajgott, lüktetett, feszült! A legkisebb érintés sem esett jól. Alig várta, hogy reggel legyen. Állt a tükör előtt és úgy érezte leszakad a vádlija. El kell mennem orvoshoz – gondolta – ennek már a fele sem tréfa. Megborotválkozott, megreggelizett és felöltözött. Nem akart sántikálni az utcán, így kocsival ment.

A rendelőben sokan voltak. Körbe nézett. megkérdezte ki után következik és türelmesen helyet foglalt. Már csak azt a személyt kellett figyelni, aki előtte volt, a többi érdektelen. Olvasni kezdte a magával hozott könyvet. Nem esett jól az ülés sem. Sajgott a sérült végtag. Úgy három óra múlva került sorba.

– Miben segíthetek – kérdezte a doktornő nagyon kedvesen.

Évek óta ide jár ha valami gondja van és mindig kedvesek voltak vele. Elmesélte hogyan járt. A doktornő rosszallóan rázta a fejét. Megmérte a két végtag átmérőjét és valóban, a sérült vádlija 2 centiméterrel volt vastagabb mint a másik.

– Ez bizony – mondta ki a diagnózist a doktornő – nagyon valószínű, hogy trombózis! Azzal felemelte a telefont és hívott egy mentőt! Bediktálta az adatokat és közölte – most pedig bevitetem a sürgősségire, majd ott kezelésbe veszik és megállapítják a tényleges diagnózist. Addig még a mentő megjön, foglaljon helyet a váróban.

– Hazavinném a kocsit és visszajövök. Nincs aki hazavigye, a párom dolgozik,. Itt lakom nem messze, mire megjön a mentő, már itt is vagyok. Ugye lehet? Nem szeretném, ha itt maradna a ház előtt.

– Nem szívesen engedem meg – csóválta a fejét a doktornő – mert tudja innentől, ha valami történik magával, az már az én felelősségem. A trombózis gyanú nem játék.

– Csalánba nem üt a mennykő – próbálta meg viccel elütni a dolgot – mindjárt itt vagyok. Saját felelősségemre. Sietek ahogy tudok.

Hazavitte a kocsit, berakta a garázsba, sőt evett is néhány falatot, majd szépen lassan visszasétált a rendelőbe. Bejelentkezett, hogy megjött. Mentő még sehol. Leült olvasni. Majd két óra telt el, mire a mentő megérkezett. A város csak tíz percre van. Nem értette. De mindegy, most már itt van. Kikísérték az autóig, majd felfektették egy ágyra, ami a mentőben volt. Más sem volt az egész kocsiban. A belső tér olyan üres és koszos volt mint egy áruszállító furgon, rakodás előtt. Mellette volt egy ülő alkalmatosság, azon foglalt helyet az ápoló, kezében egy kérdőívvel.

– Ne haragudjon – kezdte az ápoló – de csak ez a kocsi volt bent. Most kaptuk vissza vidékről, még idő sem volt arra, hogy felszereljük és kitakarítsuk. Látja ezért ilyen koszos – és az ujját végig húzta a mentő belső falán és csíkot rajzolt a koszrétegbe. De mindjárt bent leszünk a sürgősségin. Ne izguljon! Közben ki kellene töltenünk ezt az adatlapot, mert ez kell ahhoz, hogy vizsgálatra átvegyék. Rendben?

– Rendben – válaszolta, majd így folytatta – nem igazán kapkodtak azzal, hogy kiérkezzenek. Vagy így hatvan felett már felesleges, hogy az ember sokáig éljen? Látom a felszereltség is igen kiváló, idézőjel és dőlt betű, ugye érti? De kellenek a stadionok, a nyugger meg dögöljön meg, legalább megspórolják a nyugdíját. Nem gondolja, hogy ez roppant bosszantó? Negyven-egynéhány évet végig dolgoztam, fizettem a járulékokat rendesen, és ez az eredménye, hogy már inkább rögtön a temetőbe vinnének? Ezzel a felszereltséggel egy halottas kocsi is rendelkezik.- elnevette magát, majd így folytatta – nem akarom én bántani magát, hiszen csak egy beosztott. Azt csinál amit mondanak! Na töltsük ki azt az adatlapot!

A mentő recsegett, ropogott, zörgött és csattogott! Néha már úgy érezte, mindjárt szétesik! Magyar egészségügy – gondolta. Kitöltötték a kérdőívet. Mire a végére ért a mentő begurult a sürgősségi parkolójába, Hoztak egy kerekesszéket. beleültették. feltolták a sürgősségire.

– Hoztunk egy beteget, a doktornő szerint aki beutalta, trombózis van a lábában, kellene egy ágy, mert így nem igazán jó, ha lóg a végtag – mondta az ápoló az átvevő orvosnak.

– Nincs ágy – felelte az orvos, aki még csak fel sem nézett a papírjaiból – majd akkor lesz trombózisa, ha igazoltuk. Addig nincs! Ültessétek oda a széksorokhoz egy külön székre, a másikra meg tegye fel a lábát azt jól van. Majd ha sorra kerül megvizsgáljuk! Addig el lesz ott!

Az ápoló odatolta a széksorhoz, majd hozott egy különálló széket és megkérte üljön arra, és a lábát tegye fel a széksor szemben lévő székére. Megcsinálta. Az ápoló elköszönt és elment. Várta a munkája. Az órájára nézett. Fél négy. Istenem! Reggel óta az orvosnál! Lehet, hogy jobb lett volna, ha el sem jön? Mindegy, ha már itt van, előbb utóbb csak sorra kerül. Körbe nézett. Betegek mindenütt. Volt aki ágyon feküdt, volt aki járkált. Időnként feltűnt egy ápolónő, aki átviharzott a termen, de mozgás az semmi. Még egy fia orvost sem látott sehol. Még egy vágóhídon is több a hentes – gondolta – de azután ismét olvasni kezdett. Ez lefoglalta.

– Te még itt vagy? – kérdezte egy hang. Felnézett. A párja állt ott.- hoztam neked egy kis harapni valót meg ásványvizet. Gondolom még nem ettél ma?

– Itt vagyok! Igen! Ezekhez képest egy nyugdíjas lajhár, kapkodó idegbolond – válaszolta nevetve – valószínű nincs trombózisom, mert akkor ezektől már feldobhattam volna a talpam. Le se szarják, hogy itt vagyok-e vagy sem. Őket ez annyira érdekli, mint a sündisznót a bikaviadal!

– A lányod telefonált – mondta az asszony – apropó, elhoztam a telefonod, mert ezt is otthon hagytad. A lány kérdezte, hogy mi van veled. Mondtam neki, hogy majd visszahívod.

Csengett a telefon. A lánya jelentkezett. Érdeklődött. Elmondta neki, hogy mi történt. Részletesen. Megemlítve a mentőt, az idő csúszásokat, a “kedves fogadtatást”.

– De apa – hallotta a lánya hangjában a felháborodást – este hat óra van. Két és fél órája senki nem szólt hozzád egy szót sem? Milyen emberek dolgoznak ott? Ha én ezt tenném itt nálunk, már úgy kirúgtak volna, hogy a lábam sem éri a földet. Mindjárt felhívom egy kollégámat, hátha meg tudja sürgetni a dolgot egy kicsit.

Fél nyolckor azután megmozdult valami. A vizsgálóba vitték, majd egy ágyat is kapott ott, vért vettek tőle, kikérdezték újra, majd újabb fél óra múlva elvitték ultrahangra. Ott is várni kellett, mert még ketten voltak előtte. De itt már hamarosan sorra került! Aranyos kis orvos volt az ultrahangos. Alaposan kikérdezte, majd milliméterről milliméterre vizsgálni kezdte. Gondosan, szépen, nem kapkodva. Látszott rajta, itt a sürgősségin először , hogy segíteni akar. Érdeke, hogy a beteg meggyógyuljon, hisz erre esküdött fel. Ja! A Hippokratészi eskü. Ezek úgy kezelik itt, mintha a beteg csak azért lenne, hogy legyen aki őket macerálja! Sok köcsög! Igen – gondolta – ma már fazekas sem kell, hogy ezek szaporodjanak!

– Uram – hallotta a kis orvos hangját – a jó hír az, hogy nincs trombózisa. Az erek tiszták, ezt megúszta.

– De akkor miért fáj a lábam és miért dagad – kérdezett azonnal vissza.

A kis orvos kent egy kis zselét a vizsgáló fejre és újra indította a vizsgálatot. ismét alaposan. Mint az előbb.

– Itt fáj – kérdezte – mert itt bizony egy csúnya két centis izomszakadás van. De nem trombózis. Ez legalább megnyugtató! De majd a kollégák elmondják mi ilyenkor a terápia – azzal elköszönt.

A beteghordó kitolta egy másik vizsgáló elé. Ismét csak várakozás! Egy idős beteg ordítva követelte, hogy vizsgálják már meg, mert reggel óta itt van és senki nem csinál semmit. Még a cipőjét is utána dobta az egyik ápolónak. De igazából ez sem érdekelt senkit. Isten malmai lassan őrölnek, de valószínű őrölnek, ha épp nem állnak! Újabb óra telt el, mire jött egy orvos aki megnézte a leletet, majd utasította az egyik ápolót, hogy kenje be a sérült felületet, majd fáslizza be a lábat, de csak lazán, semmi szorítás és mint aki megtalálta élete értelmét elviharzott! A függönynél még visszafordult és közölte, hogy terhelni kell a lábat, de fáslizni kell és majd megadja az ápoló, hogy milyen kenőcsöt kell venni a gyógyszertárban. Az ápoló is elment. Később visszajött, hozott kenőcsöt meg fáslit. Lekezelte a sérült végtagot. Rátekerte a fáslit hogy tartson, de ne szorítson. Elmondta, hogy minden nap így kell majd kezelni. Odaadott egy cédulát, amin a két kenőcs neve szerepelt amit meg kell majd vásárolni. Most már megengedték, hogy kisétáljon. Alig várta. Az órájára nézett. Huszonkettő óra.

Ahogy kilépett az utcára felnézett. Szép csillagos volt az ég. Már amennyit az utca környező fényei miatt látni lehetett. Nagyot szippantott a friss levegőből. Visszanézett.
Ide se jövök többet – mondta. A párja belekarolt és elindulta a parkoló felé az autóhoz.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…