Szalad az idő.

 

A sok beszédnek sok az alja, mondja a közmondás, de a hallgatásnak is ára van. Gyermekkorom szép emlékei, mikor az öregek beszélgetését hallgathattam. Imádtam recski nagymamám meséit, igaz történeteit. Sajnos sok belőle a feledésbe merült. Túl kicsi voltam még, hogy mindent megjegyezzek és főleg, hogy leírjak. Aztán később szüleim történetei nagyon érdekeltek, de az igaz mesék nehezen nyíltak meg. Pedig azok voltak a legérdekesebbek. Az időmúlásával lassan megeredt a nyelvük. Tizenéves korom után szokásommá vált,hogy papírra vessek egy-két szót a hallottakból. Szerettem volna egyszer igaz történetté formálni őket. Aztán csak úgy félretettem, mert az életem másképp alakult. Sosem sikerültek próbálkozásaim. Nem tudtam a rendszernek megfelelő politikai színezetet adni. Valamint én is úgy gondoltam, ha nem tanultam az írás csínját – binját, nem is értek hozzá. Ráadásul túl fiatal voltam. Most amikor az öregedés furcsa játékával küzdök, most is kaptam egy pofonverős mondatot. A fiataloknak  kell már adni azt a  stafétabotot. Igen …és ezzel ismét megtört a fel-fel törő varázs, ami az íráshoz köt.

 

Ám a fecnik ott lapultak a fiókom mélyén, igaz a sok költözésben volt mi oda veszett, de volt mi egy hivatalos ügy kapcsán előkerült. Többek között a hadifogság papíron maradt nyomai,mi által hadigyámolt lettem. Havi járadékkal. Nagy szükségem volt rá,mert hozzájárult szűkös életem mindennapjához. Bár nem nagy az összeg, de nem is ez a lényeg, hanem a tudat, hogy halála után is még mindég Ő segít engem.

Lám, lám a gyermek az gyermek marad mindég. A fecnik közt válogatva abba kell időnként hagyni, mert a szememet néha elhomályosítja a kicsorduló könny. Ami arra ösztönöz, hogy mégis csak vessek papírra néhány dolgot. Hátha  a szaladó idő közben, – mert ma már mindenki csak rohan, tán maga se tudja hova,- megáll és szeretne mesét, igaz történeteket hallgatni, ha más nem az unokám. Eddig  úgy szerette hallgatni őket, mint annak idején én. Bár az igazat megvallva matematikára hajló esze nem biztos hogy sokáig beengedi a mesék világába. De mivel az élet nem fehér és fekete így minden belefér.    Egy jó kapcsolat gyermek és szülő között nagyszülő és unoka között olyan adomány, ami meghosszabbítja mulandó életünk. Porhüvelyünk végső állomása után is létezünk.

 

Röviddel  anyu halála után tudatosult bennem egy pohár bornak a titka. Szeptember tizenharmadikán halt meg és huszonkilencedikén kért az apu, hogy egy jófajta bort bontsak meg. Kevéske pénzünkből nem sokat vásároltunk ilyen dolgokat, de ha mégis, hát minőségit.

–  Ott hátul a spájz polcán van egy üveg, még tőletek kaptam. Tölts egy pohárral magadnak is.

Először nem is értettem mire szeretne inni egy pohárral. Soha nem volt nagy ívó. Mindég mondogatta magyar ember bort iszik, ha mégis sört, hát soha nem koccint vele, a pálinka meg aratásra és ünnepre való. Nemrég temettük el az anyut, lehet ennek enyhítésére kéri? Ám még a gondolat végig sem futott az agyamon, mikor jött a válasz.

– Ma van az évfordulója, hogy hazatértem a fogságból. Anyád már tudta, hogy mindég megiszom ilyenkor egy pohár bort.

– Igen már rémlik valami, csakhogy soha nem meséltél bővebben erről.  Lehet anyunak igen, de én nem sokat tudok róla.

– Nem igazán volt erre senki sem kíváncsi, esetleg a szűk családi kör. Tudod „ne szólj szám nem fáj fejem”.  Kicsit elhallgatott majd újra megszólalt.

–  2  –

 

– Meg egyéb dolgod is volt,jártad a magad göröngyös útját. Külön laktál tőlünk a családoddal, és valahogy ezen a napon sose voltál itthon. Aztán ismét a homályba veszett a múlt.

– Kíváncsi lennék, mesélnél valamit? Ha már úgyis borozunk egyet erre a napra.

Meg aztán kedvem se sok van máshoz. Még rajtam ülnek az elmúlt napok súlyai.

– Negyvennégyben meghalt Miklósi nagyanyám. Miért is említem? Talán azért mert igen szeretett és halála előtt nagyon várt haza, de sajnos csak halála után röviddel értem szülőfalumba. Abban a tudatban halt meg, hogy minden rendbe van velem. Talán így volt rendjén, mert ha megtudja, hogy be kellett vonulnom katonának és azt követően hadifogságba kerülök,….háát abba úgyis belehalt volna. Szóval igyunk a szerencsés hazaérkezésemre. Ide oda ugrálok az időben, de valahogy most ez jut elsőnek az eszembe.

Most már viccesen fogom fel, igaz akkor se esett zokon nemzetközi ruházatom.  A lényeg a hazatérésben volt.  Mindent takarva egy olasz köpeny. Alatta egy magyar katona zubbony. Belevarrva Szeged! Az orosz tiszti nadrág alatt román gatya. Az ing is orosz volt olyan álló nyakkal. Lábunk rongyba csavarva német bakanccsal. Mindez viseltes az út porától és elviselhetetlen a tetvektől. Hazaérve a tűzön végezte mind.

Az éhség gyötört. Anyám tésztát főzött, túróval, hogy ne ülje meg a gyomrom a hirtelen evés.

– Tudod fiam abba bele is halhatsz. Majd egy két nap és vágunk egy tyúkot, addig csak szokjad. – mondta halkan.

Egy csendes, végtelen nyugalmú asszony volt. Jóindulatához sohasem fért kétség. Munkabírását és türelmét csak vallásossága múlta felül. Három nap múlva levágott egy tyúkot, maradt még kettő. – No mert a tojás is kell. – motyogta magának. Jóízű levest készített belőle, vigyázva arra, hogy ne legyen túl zsíros.

– Na fiam, most már mesélj. Elég vékonypénzűvé váltál, de lassan majd súlyodhoz érsz. Igaz szegényesen vagyunk, de bízom benne most már minden helyre áll.

Hite hatalmas volt, talán a sok csapásokat csak így tudta, így lehetett túlélni.

– Na mond már fiam, tényleg a Krímen raboskodtál ?

– Ott, hát megfejtette rímbe szedett üzenetemet anyukám.

– Nem én fiam. Jóska unokabátyád volt az aki mondta. Ahogy elolvasta tábori hadifogoly levelezőlapot, már mondta is. Hiába nem írtad meg, mert nem lehetett mégis tudta kis versedből, hogy hol vagy.

– Apu, hol vannak ezek a lapok?

– Van egy fiók a szekrénybe, valahol annak a mélyén. Anyád tette el, de lehet nincs meg mind. Ez bizonyosan nincs, mert ez kézről kézre járt és aztán ott maradt anyukánál. Miután meghalt nem tudom hova lett.

Ezek a levelezőlapok, hiányosan ugyan, de meglettek. Az elküldött sorok néha nem értek célba. Megsárgulva, töredezve mint az én fecnijeim, lapultak évtizedekig egy dobozban,de térjünk vissza erre az egyre először.

 

– Szóval emlékszem mit írtam, azt hiszem ezt sosem fogom elfelejteni. Annyira tudatni akartam, hogy élek és hogy hol. Ez állt a lapon:

 

Jó munkám jutalma e levél,

kit jutalmazok Te magad levél.

Ne tekints „kín” „rím” –re,

sokat gondolok Mikesre.

–  3  –

 

Ezek a sorok tudatták hollétemet.  Ja és emlékszel még Szabó Lacira? Most ez is eszembe jutott. Szegény bajtársam már Ő is kikopott az élők sorából. Sokáig tartottuk hazatérésünk után a kapcsolatot. Vidám egy fickó volt. Az oroszok meg azt hitték testvérek vagyunk. Hagytuk őket ebben a tudatban. Nem lehetett csak úgy kedvünkre írni, ki kellett azt érdemelni. Így történt, hogy én kértem meg anyukát, értesítsék Szabó Laci családját arról, hogy él.

Az apu elmerengett, mintha kutatott volna emlékei között. Hagytam. Nemrég amikor előkerültek a papírok én ülök felettük elmerengve. Óvatos kézmozdulatokkal lapozva a megsárgult iratokat. Olyan szépen szólította meg őket – Drága jó szüleim. – vagy – Drága jó Anyukám!

Ma már levelezni se nagyon szokás és beszélni sem ilyen sok szeretettel beszélnek a szülőkkel. Tisztelet a kivételnek. Tovább olvasva érzékelem, milyen rossz lehetett írni és választ nem kapni. Több lapon is megemlíti, hogy a válasz nem érkezik. Majd amikor nagy sokára első levelük megérkezik kimondhatatlan öröm töltötte el. A válaszban is csak annyi áll  hogy Ő a téltől eltekintve jól van. De mit is írhatott volna egy ellenőrzött levélbe, mégis kincsként volt őrizve sorai. Várva a végét. „Egyszer csak hazakerülök”  Visszatérve a télre. Senki nem tudta milyen idő van ott.. Egy telet kint töltöttek a havon még el nem készültek teljesen a barakkok. Soha nem panaszkodott, pedig később egy veséje bánta azt a telet. Viszonylag hosszú életét a mindég mérsékletes életvitelének köszönhette. Mikor mesélt is csak tényként közölte a rossz dolgokat. Sőt egy alkalommal még viccet is csinált saját kínjukból.

 

Történetesen a hasmenést nevette ki velünk együtt, mikor elmesélte. Pedig bizony ez komoly gondot is okozhatott volna. Mikor kitavaszodott mezőgazdasági munkára is fogták őket. A szőlőbe és gyümölcsösbe jártak dolgozni. No nem mindenki csak a szerencsésebbek .Hiszen így pótolhatták a silány étkezést egy kis vitaminnal, de a mohók pórul jártak. Az apu mindég becsempészett a táborba egy kis kóstolót. A  zubbonya alatt ott szerzett barátainak  akik nem mehettek ki a szőlősbe. Ám volt aki degeszre falta magát a gyümölccsel. Az őrök ugyanolyan rossz ételen voltak tartva, mint ők a hadifoglyok, de rendszeres orvosi felügyelet azért volt. Nem mintha bármit is jelentett volna ez, hiszen ellátmányuk szinte semmi. A hirtelen felfalt gyümölcs a híg káposzta levesre bizony komoly hasmenést okozott. A doktornő aki kijárt hozzájuk tört magyarsággal figyelmeztette őket, ne tegyék, de mikor ismételten vagy éppen sokadszorra fordult elő már kiabált velük.

– „ Aztán nekem doktor pánássz,, gyomra fáááj fosiiiik. Degesz nyet eszik! Nyet fosiiik.” „Potom prigyot gyomra fáj fosiiiik?  Ezt a fosik szót elnyújtva, szinte visította, minden alkalommal, mert tudta a hasmenés nem játék. Főleg ennyi ember összezárva, kezdetleges higiéniával. Persze azért mi csak nevettünk mikor mesélte az apu.

Az étkezésről kérdeztük még sokat, de ugye ez nem egy idegen kultúra megismerése, hanem egy fogság sok emberrel. Kiket el kell látni, úgy hogy nekik sincs mit enni. Azért mondott még egy két érdekes dolgot.

– Apró, sós halat osztottak elég sokszor. Ízre nem volt az rossz, de ezt is csak mértékkel szabad lett volna enni. A sok éhes ember mit tesz? Nem eszik, fal, és a sós hal kívánja a vizet. Ez után feldagad majd  mindenki keze és lába, hasa felpuffad. Szóval meg kellett tanulni, hogyan egyenek. Még a káposztaleves volt a legártatlanabb étel, mert oly kevés volt benne a zsiradék. Attól ugyan senki nem rontotta meg a gyomrát. A napi kenyérfejadag is olyan kevés volt, hogy attól se lett beteg senki. Még ha a dohány adagjukat kenyérre is cserélték.

–  4  –

Kis csend…

– Jaj majd elfelejtettem, – szólt hirtelen – még húst is ettünk. Nyúlhúst.

– Nocsak, akkor csak megjavult az ellátás.

– Hát az annyira nem, de mi gondoskodtunk magunkról. A mezőn vagy a szőlőbe ha kiküldtek bennünket egy – egy kóbor nyúl áldozatul esett és bekerült a táborba. Ha észrevette az őr és kapott belőle szemet hunyt felette. Még sót is szerzett néha hozzá. Szóval nem egy lakoma volt egy sóba vízbe főtt nyúl és nem is sok mire felosztottuk a mi barakkunkba , de hús volt. Szép fehér húsa volt!

Visszatérve a levelekre.

Nem tudtam kideríteni miért írtak neki egyszer oroszul, de válaszlevelébe kéri

– Ne írjatok oroszul, mert se írni, se olvasni nem tudok, csak dolgozni. Apukáról viszont írjatok részletesen.

Záráskén egy lapon – Számtalanszor csókol mindnyájatokat hazavágyó fiatok.

Sokszor futottam át ezeket a sorokat. Micsoda türelem kitartás és akarat kellett hozzá, hogy egyik napot tegyék a másikra.

Mire hazaért megtanult oroszul, de sose reklámozta, csak velem gyűrte a könyvet, mert nekünk már kötelező nyelvvé tették. Nekem meg a nyelvem tört bele.

Majd egy újabb lap ahol az édesapja haláláról ír, és az otthon maradtak nehéz helyzetén sajnálkozik Mivel ilyen távolságba voltak csak abban bízhatott, hogy az édesanyja vallásossága segít.

– Lesújtott apukám halála, de meg kell nyugodni Isten akaratába.

Nagymamám mint már említettem nagyon békés nyugodt asszony volt,és elfogadta mit a sors rámért. Sajnos én így sosem ismerhettem meg apai nagyapámat mint ahogy az anyait sem, mert születésemkor már egyik sem élt. Anyai nagyapám Romániába halt meg a hazáért.

Az utolsó lap amit az apu küldött az a román lágerből érkezik haza, ahol tudatja érkezését.

– Még néhány nap és boldog örömmel betoppanok hozzátok.

Ezek a sorok negyvenhét szeptember tizenhatodikán íródtak, haza szeptember huszonkilencedikén ért.

A pohár bort kitöltöttük és ittunk a szerencsés hazatérésre.

A lapok java részét megtaláltam, már ami célt ért, és a válaszokat is. Jó, hogy versbe szedte hollétét az apu, mert sokáig hírt sem hallottak róla. Más a rokonságból és a faluból lassan hazatértek, de Ő nem. Nem bizony hiszen fogságba esett. Közben zajlott az élet. Bátyja megnősült és Budapesten laktak .Jóska bátyám aki megfejtette a versbe szedett üzenetet is írt az apunak. Szinte mindenki, hogy ha nem is mindet, de valamelyik oda ér. Tudták milyen nagy öröm egy kézhez vett levél, még ha tartalmilag semmit mondó is. Egy barát is volt köztük, kinek soraiból kihúztak egy párat, de mint mondom a lényeg, hogy lélekben erősítették. Sok levélben említik, hogy sokkal többet írtak, és naivan nem értették miért nem ért oda .Az apu erre panaszkodott majd minden levelében. Igaz sok év után mindenki megértette. A már említett Szabó Laci barátjának szülei az apu szüleit kérték meg, hogy valami bővebb támpontot adjanak, mert az ő fiúkról még ennyit se hallanak.

Apu húga egyik levélben említi, hogy reméli már kitavaszodik és nem foga annyit szenvedni a hidegtől. Iszonyú lehet mindég fázni, ezt a saját bőrömön tapasztalom.

 

–  5 –

 

Sem a munkahelyeimen, sem otthonaimban szinte sosem volt meleg…és ez ahhoz képest semmi. Ezzel szoktam magam vigasztalni .

Egy másik levélben említi, hogy a lovukat a „Lepkét” el kell adni, mert nincs takarmány. Szóval oda – vissza mennek a levelek: én jól vagyok mi jól vagyunk, de a sorok között lapult meg az igazság. Az igazság, mire csak hosszú évek múlva derült fény.

Beszélgetés közben úgy elszaladt az idő, pedig még alig mesélt valamit. Ez egy olyan hallgatólagos egyezmény volt köztünk, hogy időnként ha ránk borult az este leültünk és mindenki mondta mi eszébe jutott. Kéznél pedig mindég volt valami papírlap amire ha mindent nem is, de egy –egy szót leírtam. Most ezekből a fecnikből élek és szinte hallom ahogy mesél.

– Negyvennégy november tizenötödikén vonultam be. Előtte bújtattak kicsit, de én és anyuka úgy döntöttünk ebből nagyobb bajom származhat mintha elmegyek katonának. „ A jó Isten majd vigyáz rád fiam, és mi is imádkozunk, csak eredj.”

Salgótarján,onnan Vácon keresztül Budapestre majd Győrbe. Nyúl község…igen aztán Pázmány falva,Pannonhalma, majd Érsekújvár vonattal. Onnan gyalog Nagyvázsonyra, hogy hadapródnak képezzenek ki bennünket. Mielőtt odaértünk volna az oroszok elfoglalták Székesfehérvárt. Gyalogosan közeledtünk, mindenki szembejött velünk. Közben az élelmünk elfogyott. Visszafordítottak Érsekújvár felé. Hárman voltunk köztük kiskatonák. Új Nándi parádfürdői gyerek, egy debreceni, Ő volt a legöregebb, a nevére már nem emlékszem. Később meg is halt. Visszatértünk volna az eredeti alakulatunkhoz, csakhogy azt elvitték Németországba. Nem maradt ott más csak egy parancsnok és egy raktáros. Se élelem, se semmi csak cigaretta. Azt mondták – Ha enni akartok vigyétek magatokkal és cseréljétek élelemre. Kenyeres zsákot raktunk tele cigarettával. Bementünk egy vendéglőbe, mutattunk egy doboz cigarettát és kérdeztük:

– Ezért mit ad?

–Három vacsorát és egy liter bort kaptunk érte .Ő a cigit egyesével adta el. Mindegy, de akkor jól laktunk. Hosszú évekig tartó  utunk végéig utoljára. Érsekújváron laktunk azt hiszem három? de lehet négy napot. Nyílt parancs volt nálunk. Közbe szedegették össze a csellengő katonákat akik a fronton szétszéledtek. Össze gyűjtöttek egy zászlóaljat. Kiképzés semmi! Fegyver az volt. Vonatra raktak bennünket és lementünk Csurgóra. Nekem  Csokonai  jutott az eszembe, meg az, hogy mikor lesz ismét könyv a kezembe. Meg az, hogy jogi tanulmányaimat be fogom-e fejezni. Hát nem fejeztem be soha, de legalább  élve megúsztam.  Csurgóról gyalogosan a frontra, az első vonalba, Nagybajomra.  Közben rájöttek, hogy az alakulat nagy része kiképzetlen ifjonc. Felváltottak bennünket olyanokra akik tudják is a fegyvert használni. Amikor kifelé vezettek bennünket a frontról aknatüzet kaptunk. Az országút két oldalán, cikk-cakkba.  Kézigránát lapult a zsebembe, kapott egy szilánkot, de szerencsémre nem robban fel. Nagy hó volt, s mi vetettük magunkat a hóba .Próbáltunk fedezékbe jutni.

Aztán egy kis csend lett. Néztem, de aznap nem akart tovább mesélni. Megrohanták az emlékek. Másnap folytatta.

 

Szalad az idő… másnap.

 

A sokadik másnap volt már, de még nagyon soknak kellett volna lenni, hogy mindent átlássak. Illetve valamit össze tudjak rakni az elmúlt idők történéseiből. Hiszen ki nem próbálta, nem is tudja. A mai idők igen ziláltak, néha úgy gondolom, talán nem is baj ha ezeket már nem látja az apám. Mégis valahogy úgy bízom, mint Ő tette.

–  Ettől rosszabb sose legyen – mondta sokszor.

Az idő viszont nem ezt igazolta. Bár  mindent túlélt, de igazi céljait soha nem érhette el. Egy este minden átmenet nélkül megszólalt.

– Egymás közt beszélgettünk a fogolytársaimmal, ahol megemlítettem, hogy a Szent László hadosztályba  kezdtem szolgálataimat mi igen rövidre sikerült. Még mondatom végére se értem, már csendre intettek, hogy ha valaha is haza akarok jutni ezt ne említsem. Mivel már említettem,hogy a szétzilált és elkeveredett csapatok embereit összeszedve haladtunk mindég arra, amerre rendeltek. Attól fogva nem  mondtam hova vonultam be.

Sajnos nekem se mondott többet.  A Tisza hidat emlegette sokat olyanképp, hogy nekem furcsa volt hallgatni.

– Negyvenötbe mikor felrobbantották, azt mondták a románok, hogy eddig lesz a határ. A határ valóban átrendeződött, ha nem is addig.

Akkor nem értettem még, hiszen én akkor születtem, hogy országunk már csak  egyharmada volt régi önmagának. Felnőtt koromban tudatosult bennem az a történelem amit elvesztettünk és ami családom minden egyes tagjának végérvényes fájdalmat okozott. Csendes, vagy ki nem mondott szavak mögött bújtak meg az események darabkái.

– Tudod azért ahogy nyomultak előre, ők is termelték a maguk emberveszteségeit. Mint a búzakéve kötve, úgy feküdtek lőve. Mi meg haladtunk hol hátra, hol előre.

Aztán csak hallgatás. Messze tekintettek a szemei, míg megszólalt.

– Tudod, hogy milyen sokat hallottam azt a mondatot, hogy  – Gyöngyvirágos Nyíregyháza te maradtál utoljára ! ?  A bombázás a tűz, porig égett minden. Mi meg csak cikáztunk az országot oda vissza szelve, félve először, majd megszoktuk a halottak látványát. Mondák mindent meg lehet szokni, de az éhséget azt nem! A cigarettánk gyorsan elfogyott így már nem tudtunk cserélni. Személy szerint én a koszt is nehezen viseltem. Rongyosságunk nem zavart, de az igen, hogy a sok gyaloglástól lábam felhólyagosodott, helyenként ki sebesedet. Rendesen feltörte a bakancs. Napokig mentünk erőltetett menetbe. Volt már ki alig vonszolta magát. A fáradság  kiült mindenki arcára az éhség pedig csak fokozta ezt az érzést. Már Ausztriában jártunk. Egyszer csak feltűnt egy teherautó, rakománya lekváros hordó.  Engedéllyel ugyan, de úgy szabadultak rá az emberek mint a csürhe. Ki mivel tudta, szedte, vitte, ette. Csúszós ragaccsá vált a plató. Egy kis termetű ember csimpaszkodás közben megcsúszott és fejjel bele a lekváros hordóba.  Társai lábánál fogva kihúzták és most ugyan nevetségesen hangzik, de aki még nem fért a hordó közelébe az a bajtársáról szedegette le a lekvárt. Ez a lekvár lett a vesztünk is, lehet. Bár én nem vagyok meggyőződve róla,… fogságba esésünk …mindez csak idő kérdése volt.

Szemem most nekem kerekedett ki.

– Miért? Miért lett volna a lekvár az oka?

– Nem az volt, de sokan azt mondták ha gyorsabban haladunk és nem állunk meg a teherautónál, nem biztos, hogy fogságba ejtenek. Csakhogy az éhes ember gyenge és nem tud úgy haladni ahogy szeretné .Szóval bárhogy is döntöttek volna a fogság már borítékolva volt.

–  2  –

 

Mai napig nem érteném azokat az apró mosolyokat amiket szája szélén láttam mesélés közbe, ha meg nem kérdezem.

– Úgy mondod apu ezeket a dolgokat, mosolyogva minta rossz élményed nem is lett volna.

– Nagyon sok rossz élményem volt,de elvétve akadt jó is. Az igazat megvallva azért mosolygok, mert mindég azt mondogattam magamnak, hogy egyszer majdcsak hazajutok… és lám itthon vagyok. Sőt megöregszem.

Nézem az apám és csak most tűnik fel, hogy az öregedés jelei már ott ülnek az arcán. Bár a megpróbáltatások sorait kellett kiállniuk mégis szerencsések voltak a szüleim, mert lassan és szépen öregedtek. A ma élő íjúság hajtja az időt. Mindent gyorsan és egyszerre akar elérni. A szakmát és kétkezi munkát nem sokra becsüli. Ha nem ismertetik meg velem a régmúlt hibáit és előnyeit, talán én is ebbe a vétségbe esem. Igaz így meg csak maradtam mindég ahol voltam, mert nem volt pofám könyökölni. Mert nem volt indíttatásom egy olyan társadalomba beilleszkedni, ahova nagy akarással sem tudtam volna. Valószínű ezt tőle örököltem. Lassan szívtam magamba mint annak idején az anyatejet. Valószínű mesélni is azért mesélt apránként,  – bár ezt nagyon sajnálom, mert biztos, hogy nem tudok mindent amit kellene –  mert hogy legyen időm megemészteni, felmérni azt amit Ő mond és azt amiben élünk.

Büszkeség tölt el, mai napig ha rá emlékezem, mert mindég csak annyira  hagyta magát sodorni az árral amennyire családját védte

Kissé gondolataimba elkalandozva hallom ahogy tovább mesél.

 

–  Ezerkilencszáznegyvenöt május tizedike. Deutschlaudsburg! Ausztria. Körbefogtak bennünket. Mindenki tudta innen már csak egyirányú az út. Hadifogolyként végeztük. Kivittek bennünket a Szovjetunióba, A Krím félsziget volt végleges állomásunk  A félkész láger Alusta nevű városhoz tartozott. Mi fejeztük be az építését így az első télnek az elejét többnyire a szabadba havon töltöttük. Szerintem a fél vesém is azt bánja. Igaz nem az életem.

Az agyam csak a túlélésre volt berendezve. Nem problémáztam a buta senkinek nem jó dolgokon. Mindég csak a holnap járt az eszembe .Lefekvéskor tudomásul vettem ez a nap is eltelt. A holnap hozhat valami mást. A Szabó Lacival kötött barátság sokat segített… és az otthon maradottak vágya a viszontlátásra.

– Mond csak napjaitok ott hogy teltek? Bántalmaztak? Vagy nem is tudom mit kérdezzek, mert  ’ hál Isten fogalmam nincs egy ilyen táborról és fogva tartóiról.

– Nem ! Illetve előfordult, de a mi barakkunkba soha. Büntetések voltak, de tettlegesség soha. Válogatott jólelkű és békés emberek voltak java részt. Azt az egy  két embert pedig kordába tudtuk mi magunk tartani. Nem is hinnéd, de kialakul ilyen esetben is egy hierarchia. Akarva akaratlan. Az ember természeténél fogva már csak ilyen, de abban az esetben nagyon hasznosnak bizonyult. Tudta mindenki mi a dolga, kinek mi az erőssége. Mikor hallgasson és mikor beszéljen. Tudta kivel mit lehet megosztani, illetve ezt menetközbe megtanulta. Legyen az a szó vagy tárgyi dolog. Az Őrök is hasonlóképpen működtek.

– Az őrök? Hiszen azok azért voltak, hogy rátok felügyeljenek és ellássanak.

– Igen, de ők is emberek. Egy rosszul ellátott fogolytábor őrei, akik majdnem úgy éheztek mint mi. A világtól elzárva egy szűk közösségbe. Volt köztük jó és rossz ember akárcsak köztünk.

 

–  3  –

 

Amikor szeme a messzi távolba tévedt tudtam valami emlékezetébe osont. Gondolatain rágódva lassan megszólalt.

 

– Volt köztük egy  igen rosszindulatú középkorú férfi. A sok estből egyszer egy reggel kirendeltek közülünk egy pár embert  a gyümölcsösbe, Létszámszámlálás és zsebellenőrzés volt mind előtte mind utána. Mint már említettem én szerettem kint dolgozni. A föld és ami körülvett emlékeztetett az otthonomra. Erősítette bennem az akaratot, azonkívül én szerettem a földdel kapcsolatos minden munkát. Egyfajta szabadságot éreztem még kint voltunk. Hiába felügyeltek bennünket az őrök. Mindenki igyekezett valamilyen kis késszerű utánzatot gyártani. Nem bántalmazás céljából, de enni és kint a szőlőben is könnyebb volt. Természetesen ezt tilos volt. Ezen a reggelen nem sikerült elrejtenem rendesen azt a kést! Mivel épp a rosszindulatú volt őrségben azon nyomban elvette .Lökött rajtam egyet és a többi közé sodort azt hittem annyi volt a büntetés, hogy elkobozta.  Visszaérkezésünkkor azonban ismét ellenőrzés. Addig sosem buktam le a társaimnak becsempészett gyümölccsel illetve megfeleztem az őrökkel és így nem okozott problémát. Ez az ember viszont elvette és a földre hajította. Még taposott is egyet rajta. A szívem facsarodott a drága gyümölcsért és a társaimon akik mindezt várták. Ha megette volna nem bántott volna annyira. A harag akkor először gyúlt bennem. Az nem is ember ki így tud cselekedni. Ám nem volt időm gondolkozni, mert rögvest kiosztotta büntetésem. Vissza sem mehettem addig amíg  ki nem takarítottam az őröknek kijelölt helyiségüket. A végén még fel is kellett mosnom. Kaptam egy roncs vödröt és rongyot. Egy darabig őrzött és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatom aztán megunta és otthagyott. Felálltam görnyedt testtartásomból és szemembe villant egy fiókos asztal. Nem volt zárható. Az ablakból láttam jó kis távolságra van tőlem. Kihúztam a fiókot,amihez csak a puszta kíváncsiság vezetett, de mikor megláttam, hogy tele van késekkel…!? Már nyúltam is. Belemarkoltam és nem kerestem a reggel elkobzott sajátomét csak úgy találomra elvettem és hirtelen támadt ötlettől vezényelve beledobáltam a vízzel telt vödörbe.  Közben azon járt az eszem, hogy megértem én őket, hiszen vigyázniuk kell. Kevesen vannak ennyi emberre és nem lehet tudni mikor kattan be valaki és tesz olyat amit normál körülmények között soha nem tenne. Lári – fári elég, most más időket élünk. Viszem és kész.

Csak néztem az apámat. Egyszerűen fura volt ahogy mondta. Nem ismertem rá. Soha nem vette volna  el a másét. Valahogy megérezte mire gondolok, mert már válaszolt is.

– Aki megbízható volt és szüksége volt rá adtam belőle. Jómagam csak egyet tartottam meg.

Igen, ez Ő ! így már mindjárt más – gondoltam magamban.

–  Most már értem, de azt még mindég nem, hogy hogyan jutott ki abból a helységből, hiszen a vödröt ott kellett hagynod.

Csendben, kajánul  mosolygott.

– Tudod az ember a huncutságot is kitanulja ha muszáj. A barakkja mellé akartam önteni a szennyes vizet, szándékosan úgy hogy lássa. Az őr szeme villant és karjával intett az udvar távolabbi része felé. Készségesen bólintottam és vittem a zsákmánnyal a vizet. Mikor az üres vödröt letettem, megmotozott. Nagyon elégedett volt magával.  Már későre járt, de mindenki figyelt és várta érkezésem, mert akit visszatartottak sose tudták történik-e valami baj. Vissza térhettem az enyéimhez.

 

–  4  –

 

Utolsó mondatát úgy mondta mintha csak hazatért volna. Szavaiból azt vettem ki, hogy nagyon nagy összetartás volt a barakkba. Egy embert kivéve, mert az mindég csak zsörtölődött és árulkodott, de a sorsa utolérte. Rövidesen véget szabott életének. Nem bírta a fogságot az élelmet és az alkalmazkodást…és hite sem volt.

Apám rám nézett és csak úgy odavette.

– Folytassam, vagy mára már elég?

– Persze, hogy folytasd hiszen még nem tudom mi lett a vége.

– A barakkunkhoz érve már mindenki tudta miért nem engedte az őr, hogy a munkából rögtön visszatérjek. Senki nem kérte a várva várt gyümölcsöt, sőt sajnáltak amiért plusz megdolgoztattak. Nem értették miért ér fülig a szám. Gyorsan elmondtam Szabó Lacinak ha őrváltás lesz hova menjenek a késért, de csak egyenként vigye oda társait. Ne legyen feltűnő.  Így is történt. Másnap estére már mindenkinek fülig ért a szája és értették az előző esti örömöm.

 

Hát igen gondoltam magamban az a sóba vízbe nyuszi se készülhetett volna el ha nincs valami vágószerszám. Szóval ezek voltak az apró örömök, meg az ha nem volt beteg senki. Az állandó vakarózást a tetvektől ugyan nem lehet megszokni, de úgy tűnt tudtak vele együtt élni. Esténként ki ki mesélt valamit, vagy ha nagyon éhesek voltak kedvenc ételükről beszéltek. Ki mit hogyan készítene el.

Mindég tudtam az arckifejezéséből, hogy jóra vagy rosszra gondol mesélés közben. Későre járt már az idő, de kíváncsiságom nagyobb volt mint fáradságom, így tovább meséltettem az apámat.

 

– Voltak ám rendes őrök is, sőt egy köztük kifejezetten jó volt. Az talán  „ csak „ embernek született és rossz helyre. Természetesen motozásnál ő is elvette volna a kést ha megleli, de igyekezett nem megtalálni. Egy nap mikor sikerült ismét nyulat fogni, nehezen készült el és az ellenőrzés pedig hamarabb volt. A kis kályhán ami alig adott meleget, ott főtt a szép fehér húsú állat. Eldugni már nem volt idő és nem is volt hova. Mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a jóember volt szolgálatba.  Fejét ugyan csóválta, de látszott rajta az éhség és a sajnálat keveréke. Közelíteni és beszélni senkit  ugyan nem hagyott, de a tányéron felé nyújtott hús látványa még inkább megenyhítette. Az ajtóba állva felfalta azt a kevéske húsdarabot, mert kivinni veszélyes lett volna ránézve is, de a foglyok biztos komolyabb büntetésbe részesülnének, ha ez kiderül.

– Szerencsétlen buggyant ki a számon.

– Nem kell sajnálni, ő jól járt velünk mi pedig vele. A sorsa pedig nem tőlünk függött, de a miénk tőlük. Szerettük, ha őrségbe volt, mert a motozás inkább csak a társainak szólt és szinte mindég bejutott a táborba a szerzett élelem. Így a dohányosok is jól jártak velem együtt, mert kenyérért cseréltek dohányt, de más élelem is megtette. Egy körte egy szál cigaretta. Egy fürt szőlő sok cigaretta. Akkor kellett volna leszokni. Nem tudott senki, mert elverte kissé az éhségünket. Hiába szereztünk mi plusz élelmet jóllakni soha nem tudtunk.

Most viszont vacsorázzunk valamit. Azt azért még elmondom,hogy tudd miért  hagyok mindég egy falatot evés után a tányéron. Az éhezőkért, jóllakottként. Emlékezésképp, hogy voltak ettől rosszabb idők is fejem felett,hogy tanuld meg te is értékelni az ételt bármi is legyen az.

 

Szalad az idő… aztán lassan ritkulnak a másnapok.

 

Életkörülményeink megváltoztak. Nem sok idő maradt a múltra. Meg úgy tűnt, hogy kissé bezárkózott saját világába az apu. Mint ahogyan én is. A problémákat csak tetőzte,hogy egyre rosszabbul hallott, még fülhallgatóval is. A társalgás fárasztó volt mindenki részére. Látása is egyre romlott, egyik szemére már nem is látott semmit a másikon is csak sejtett. Tapintás után sokkal jobb volt. A lakáskulcsot is csak így tudta megkülönböztetni egymástól.  Nem műthető,azt mondták. Éltünk, de nem úgy ahogy szerettünk volna. Közben zajlott az élet körülöttünk, mert az idő ugye nem áll meg. Az csak szalad a maga útján. Elpazaroltunk hét évet az életünkből. Ami egy másik történet. Egy gyors elhatározás után hátunk mögött hagytunk mindent és költöztünk. Az apu elsőre tiltakozott, mert ugye az öreg fát átültetni nem igen lehet,de  a változtatás után Ő is feloldódott. Bár egyre nehezebb lett az öregedés terhe,de cserébe hét hónapot kaptunk. Nem sok, de az  nyugalomba telt.  Már az első napokban látszott a változás. Ültünk a frissen beköltözött lakásba a dobozok között, mikor megszólalt.

– Az én dolgaim is megvannak?

– Persze, de most mire gondolsz?

– Naplóimra, irataimra.

– Amit annak idején anyu eltett mind egy dobozban van, akarod, hogy felolvassak?

– Igen. Most már több időd lesz.

Tulajdonképp igaz…és ha sokszor kell elmondani egy mondatot az se baj.

– A naplóról jut szembe –szólalt meg halkan, mert mintha az idő múlásával a hangja is halványult volna – csak azt sajnálom amiből sokkal többet megtudnál azt,…azt a naplót amit egy ellenőrzés során eldugtam.

– Hová? Emlékszel valamire, mond keresem hátha megtalálom.

– Hát….- és közben sejtelmesen mosolygott. –művész, sőt varázslónak kéne lenned, mert azt bizony a táborban dugtam el. A vaságy lábrácsába és onnan rögtön nem sikerült kivennem, majd szabadulásunkkor nem is engedtek vissza. Próbáltam, de elállták az utam. Csak azt tudnám mitől féltek, nem volt ott semmi csak az elmúlt nyomorunk nyomai. Abba leírtam mindent ami nekem fontos volt érdekes,vagy megdöbbentő. Most eszembe jutott a betonozás.

– Miféle betonozás? Hol?

– A barakkok körül. Bár hideg volt, de tettük amit mondtak. Volt köztünk olyan aki értett is ehhez a munkához és bátortalanul ugyan, de megjegyezte.

– Nem lesz jó, ehhez még kéne anyag, meg hideg is van a betonozáshoz.

– Nem lesz jó? Nem baj, jövőre is lesz mit csinálnotok! – volt a gúnyos válasz és már haladt is tovább a munkafelügyelő.

– Végül is bajunk nem lett a beszólásból, de valóban a fagy és a nyári meleg szétporlasztotta az anyaghiányos járdát…és kezdtük elölről.

Ezután csend lett. Egyre többet hallgatott el mesélés közbe, és egyre kevesebbet mozgott. Az evés sem okozott már örömet. A fél pohár borát sem kérte, hiába kínáltam, hátha jobb étvágya lenne tőle. Már sétálni sem vágyott. Néha motoszkált körülöttem, de már minden fárasztotta. Egy tavaszi délelőtt rosszul lett. Egész testében remegett és elvesztette időérzékét. Az injekció hatására amit a doktornő beadott, mintha egy kis erőre kapott volna, de utólag már tudtam ez csak az a hallatlan nagy akaraterejének volt köszönhető. Pontosan egy hétre rá kezembe tartva két kezét csendben elment és meg szűntek a másnapok, de nem  hagyott itt. Lelkem mélyén örökre helyet kapott az ember. Az én apám !.

 

 

 

 

 

Szabó Ibolya az Irodalmi Rádió szerzője. Miskolcon lakom a Bükk hegység ölelésében, itt is születtem 1952. február 29-én,…