Szohner Gabriella: Irgalmatlan évtized

 

Zsuzsa és Sanyi ötvenes éveik elején jártak. Mindeddig jó egészségnek örvendtek, ám  amikor szárnyukra engedték a gyerekeiket, testileg is lelkileg is görnyedezni kezdtek.  Először csak legyintettek rá, majd elmúlik mondták, de ízületi fájdalmas kínjaik örökérvényűnek mutatkoztak. A nyilallások, a görcsök, naponta gyötörték, gyilkolták mindkettőjüket. Sanyi a vállával kínlódott, Zsuzsa a derekára, a hátára nyafogott. A családi tanács gyógyfürdőt javasolt, és ők hallgatva a gyerekekre, lefoglaltak maguknak egy kellemesnek tűnő szállodai szobát. Arra gondoltak, hogy kirándulásnak is jó lesz a pihenés mellett, a gyógykezelések között majd nagyokat sétálnak, és megismerkednek a környékkel. Egy nem túl meleg, kellemes, nyári napon érkeztek a szállodába. A késő délutáni napfény beragyogta az otthonos szobát, valamennyi szűrt fény még a fürdőszobába is jutott, a kis sugarak vígan játszottak a fényesre tisztított csempéken. Míg Zsuzsa a ruhákkal és a bőröndökkel szöszmötölt, Sanyi az erkélyen nézelődött.  Fáradt volt, órákon át vezetett. Szúrt a szeme, és a gyomra környékén is hiányosságot tapasztalt. Várta Zsuzsát, és a vacsorát. Az asszony néhány perc múlva karon is fogta a férjét.

-Mehetünk – mondta. – Aztán felhívjuk a gyerekeket!

Az étterem ajtajában felszolgáló várta őket, udvariasan megmutatta az asztalukat, ahol ezután reggelizni és vacsorázni fognak.

– Bocsánatot kérek, de nem tudok kétszemélyes asztalt adni – szabadkozott a pincér – néhány este egy hasonló korú házaspárral kellene vacsorázniuk. Nem lenne nagy probléma?

– Dehogyis! Jöjjenek csak! – nyugtatta őt Sanyi. – Legalább ismerkedünk és beszélgetünk!

A pincér elsietett. Néhány perc múlva odakísérte a másik házaspárt. A férfi, hasonló alkatú volt, mint Sanyi, nem túl magas, kicsit húsos-pocakos, ősz hajú, fáradt arcú. A felesége alacsony, vékony, törékeny, mint Zsuzsa. Kifejezéstelen arccal, fáradt kis mosollyal érkeztek, a közös bemutatkozáskor kiderült, hogy a férfit Károlynak, az asszonykát Terikének hívják, és  az ország másik végéből autóztak idáig. Míg elköltötték vacsorájukat, udvarias kérdésekre, udvariasan válaszolgattak.  A vacsora után egy pohár vörösborral koccintva letegeződtek, remélve, hogy könnyebben megy majd az egyébként döcögős beszélgetés. Terike különösen keveset beszélt. A többiek se sokat, így a két pár hamarosan szép álmokat kívánt egymásnak.

-Láttad mennyire tikkel ez az asszony?- kérdezte Zsuzsa a férjétől már a szobában.

Sanyi, aki az álom és az ébrenlét fátyolos határán volt, most picit felélénkült.

– Mit csinál? – kérdezte.

– Tikkel. Kényszeresen ráng a szája csücske.

– Láttam. Miért csinálja ezt?- kérdezett újból a férfi.

– Nem akarja ő ezt csinálni. Beteg – mondta Zsuzsa – pszichés problémája van. Valami nagy bánat érhette, amit nem tudott feldolgozni. Remélem, kezeli orvos – tette még hozzá Zsuzsa, de már csak magának. Sanyit elnyomta a buzgóság, az igazak álmát aludta.

Zsuzsa szívesen mesélt volna még a tanulóéveiről, azokról a látszatra boldog évtizedekről,  amikor a lélek betegségeit nem volt szabad diagnosztizálni. Vegetatív túlfeszülésként gyógyították, a depressziós betegeknek nem volt igazi segítség.

Nagyon nehezen aludt el. Fészkelődött az ágyban, az otthoni kényelmet is kereste, de leginkább, Terike állapotán járt az esze.

Másnap alaposan meglepte őket, hogy az orvos által kiírt kezelések majd’ egész nap tartanak, jócskán benne voltak a délutánban, mire végeztek. Fájó ízületeik recsegtek, ropogtak, izomlázuk is volt. Este igen megfontoltan lépegettek a vacsoraasztal felé, mintha tojásokon jártak volna. Jókat kuncogtak magukon. Károlyt egyedül találták.

– Terike nem jön?- érdeklődött Zsuzsa.

– Teréz nem érzi jól magát, ma este be kell érnetek velem – mentegetőzött Károly.

– Fáj valamije? – kíváncsiskodott Zsuzsa. Most már igazán izgatta az asszony betegsége.

– A fejére panaszkodott – válaszolt Károly. – Gyakran vannak fájdalmai.

– Sajnáljuk, jobbulást kívánunk neki – szólalt meg most Sanyi. A mondattal rövidre zárta felesége kutakodó kérdéseit, a friss ismeretség szerinte kizárta a kíváncsiskodást.  A vacsorájukat hamar elköltötték, a férfiak még pár percig autós témáról beszélgettek, Zsuzsa pedig más párok aprócska gyermekein pihentette a szemét.

A következő napi vacsorához most ők értek oda előbb, Teriék jóval később érkeztek. Az asszony meggyötört, sápadt arca az előző nap átélt, nagy fájdalmakról, szenvedésről árulkodott. Egy ideig semleges dolgokról beszélgettek. Egy váratlan pillanatban azonban Sanyi kérdése szinte kettészelte a levegőt.

-Vannak gyerekeitek?

Terike váratlanul felpattant.

-Ne haragudjatok, én visszavonulnék.

Károly felé fordult:

– Felkísérnél, vagy szívesebben maradnál idelenn?

Kérdése  provokatívra sikeredett, éle volt minden szónak. Zsuzsa biztos volt benne, hogy Károly ezek után nem fog maradni. Így is lett. Károly bocsánatkérő pillantást vetett Zsuzsáék felé, elköszöntek, és pillanatok alatt távoztak.

– Mit tettem rosszul?- nézett bűnbánóan Sanyi Zsuzsára. – Megharagudott!

– Semmit sem tettél rosszul – válaszolta Zsuzsa – csak valami rosszra emlékeztetted. Valami nem kerek ebben a családban.

Kesernyés szájízzel mentek fel a szobába, Sanyi még sokáig találgatta, mi lehetett Terike látványos távozásának az oka. A felesége nyugtatta, nem volt bűnös semmiben. Sanyi mégis rosszul érezte magát, nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy mégiscsak megbántotta az asszonyt.

-Ne vádold magad! – szólt rá türelmetlenül Zsuzsa – biztos megvan a maguk baja. Hidd már el, nem tettél semmi rosszat. Ne is beszéljünk róla többet!

A következő este Károly egyedül ült az asztalnál, bort kortyolgatott. Sanyi széles mosollyal köszöntötte, megkönnyebbült, hogy végre tisztázhatja a történteket, és ha kell, bocsánatot is kér.

– Terike jól van?- kérdezte udvariasan.

– Sajnos Terike nincs jól. Terike már sohasem lesz jól – húzta fanyar mosolyra a száját Károly – ez a mi keresztünk.

– Sajnálom – mondta Sanyi. – Ugye megbántottam?

– Á, nem hiszem. Csak nem szeret a gyerekekről beszélni. Elmenekül, ha gyerekről van szó. Nekünk csak egy lányunk van – folytatta Károly, majd nyomatékosított minden szót. – Egy lányunk volt.

Mély, nagy csend borította be mindhármukat, hasonlóan az őszi ködhöz, miképp egyre sűrűsödve ereszkedik a pihenőre készülő tájra. Sanyi törte meg a kellemetlen hallgatást.

– Szeretnél beszélni róla? Mi történt vele?- kérdezte.

Sokára és nagyon messziről jött a válasz.

– Hát, tudjátok, vannak jó gyerekek, meg vannak rosszak. A mi lányunk rossz gyerek.

Zsuzsa felkapta a fejét. Rossz gyerek! Mi az, hogy rossz gyerek? Zsuzsa tudta jól milyenek a gyerekek. Ők is felneveltek hármat. Persze másként gondolkodnak, türelmetlenek, olykor lusták, nagyszájúak, sokszor nem értenek egyet idősödő szüleikkel, és még számtalan nehezen elfogadható tulajdonságot hordoznak, de hogy rosszak lennének? Mitől lehet rossz egy gyerek? Iszik, kábítózik, lop, csal?

– Ne mondj ilyet Károly! – szólt csendben Zsuzsa.

– A mi lányunk rossz gyerek. Tönkretette az életünket, bemocskolt mindent – bukdácsoltak lassan, egyenként a szavak Károlyból. – Látjátok ugye Terit?

Elhiszitek, hogy ő volt a legszebb asszony a faluban? Nemcsak szép volt, csinos is, okos is, dolgos is… Emberi roncs lett belőle. Reggeltől estig marja a kín, nem tud élni az óta, hogy a lánya elment.

Károly hosszú szünetet tartott, arcára feszült az emlékezés, míg a szavakat fogalmazta.

-Azon az átkozott napon elmentünk dolgozni, a lányunk meg az iskolába. Minden úgy történt, mint bármikor máskor. Semmit nem sejtettünk, semmi előjele nem volt annak, ami néhány óra múlva megtörtént. Jól éltünk. Voltak olykor nézeteltéréseink, de semmi komoly. Két nappal azelőtt ünnepeltük a lányunk nagykorúságát. Tizennyolc gyertya volt a tortáján. Boldognak tűnt… Délután hazafelé készültem, megcsördült a telefonom. Idegen számot, láttam a kijelzőn, fel se akartam venni, de kitartóan, szinte követelőzőn csöngött. A lányom volt, az ő hangját hallottam…, mintha csak tegnap lett volna. Azt mondta: „Apu! Párizsban vagyok, a reptéren. Amerikába megyek. A barátom nagymamája befogad. Ne keressetek, nem kell tőletek semmi! Nem megyek haza.” Ennyit mondott, és letette…, én meg csak álltam ott, tartottam még jó ideig a telefont… az meg csak búgott, csak búgott a tenyeremben. Előbb még azt hittem szórakozik valaki, aztán azt, hogy álmodom, vagy elment az eszem. Ilyen velünk nem történhet!  Hazamentem. Este, amikor a lány nem érkezett meg a szokott időben, no, akkor megszakadt a szívem. Akkor számomra elveszett.

Kiitta a poharat, másik italt kért a pincértől. Zsuzsáék keserves csendbe burkolóztak. Ez nem az a pillanat volt, amikor megszólalhattak volna.  Károly belekortyolt a felszolgált italba, ez feloldotta, mert ezután folyamatossá váltak a mondatai.

-Nem tudom, hogy mondtam el Terinek. Nem voltam magamnál. Aztán ő nem volt magánál. Ordított, sírt, aztán megint ordított, és újra csak sírt. Orvost kellett hívni hozzá. Kapott valami nyugtatót, de alig használt. Egy hétig járt ki az orvos. Teri nem volt önmaga, és nem is lett többé soha. Százszor átsírtuk az éjszakát azon gondolkodva, hol és mit rontottuk el. Százszor feszítettük egymást és magunkat is keresztre, mit vétettünk, miért büntet bennünket az Isten. Nem lehetett több gyerekünk, ezt az egyet, meg elvitte a világ végére. Ahogyan Terike tönkrement néhány hét alatt, azt elmondani nem lehet. Azt hittem meghal, és őt is elveszítem. Imádkoztam, sírtam, átkozódtam, megtagadtam mindent és mindenkit. Később, amikor már a falu is pletykált, dühös lettem. Rettenetesen dühös, szinte vadállat. Inni kezdtem, mintha ez megoldotta volna a problémát. Magammal foglalkoztam, pedig Terinek nagy szüksége lett volna rám. Nem tudtam mellé állni. Nem értettem, hogy nevelte a lányunkat. Hogy nem vette észre, mire készül a gyerek? Hogy volt az anyja?  Azt mondják, az anyák mindent tudnak a lányaikról. Ő miért nem tudta?  Nagyot hibáztam. Megkérdőjeleztem az anyaságát, mert rosszul nevelte a gyereket. Megkérdőjeleztem a nőiségét, mert nem szült többet. Ő meg csak sírt, vagy üvöltött, mint egy kivert kutya. A legnyomorúságosabb mégis az volt, amikor hallgatott. Napokig tudott hallgatni.

Kis szünetet tartott, gyöngyöző homlokáról letörölte a verejtékcseppeket.

-Az első telefont Amerikából két hónap múlva kaptuk. A lány azt mondta, ne aggódjunk, jól van, munkába állt, és boldog. Teri valamit motyogott neki, én nem tudtam beszélni vele.

Kiürült a pohara, nem kért másik italt. Leszegte a fejét, hallgatott. Mindhárman hallgattak.

-Az én lányom rossz gyerek. Nem tudom felmenteni. Lehet, hogy jól van, és boldog, de mi belehaltunk. Minden áldott reggel megnézem ott van-e Teri a szobában, szuszog-e még, és minden áldott nap hálát adok Istennek, hogy él, és itt van velem.

Egy napon Teri végképp elhallgatott, napokig nem beszélt. Orvoshoz vittem. Vittem egyiktől a másikig. Kapott mindenféle pirulákat, olyat is, amitől még rosszabbul lett. Megunta, és balhézott. Nem akart több orvost, több gyógyszert, azt mondta, ő nem bolond. Csak egy fájdalmas, gyötrődő anya. Így élünk már idestova tíz éve.

Mosolyogni szeretett volna, de csak szánalmas, torz vigyor lett belőle.

– Nincs is kapcsolatotok a lánnyal?  – kérdezte óvatosan Zsuzsa.

Károly most Zsuzsára nézett, szemei értetlenségről, később felháborodásról árulkodtak, mintha csak azt kérdezte volna velük, „miről beszélsz te asszony?” Kicsit emeltebb hangon válaszolt:

– Az anyjának van. Vele beszélget, újabban már számítógépen is. Teri már volt kinn nála többször is. Én nem megyek. Van egy nyolc éves unokám. Kislány. Kaptunk róla képeket.  Nem néztem meg. Nem bírtam megnézni. Újra és újra megtépáz. Terike lassanként megtanult élni a bánattal. Tíz éve marcangolja a kín, egyszer csendesen, máskor őrjöngve, én meg hol ugyanúgy szűkölök, mint ő, hol hálásan tűröm a hullámzását. Nem gyógyulunk meg soha!

– Kiderült miért tette? – kérdezett merészen Zsuzsa.

– Szerelmes volt! – tárta szét a kezét Károly, gúnyosan grimaszolva – Szerelmes!

Hosszú percekig hallgattak. Zsuzsa törte meg a csendet.

– Meg kellene bocsájtanod. Magatoknak először, aztán meg a lánynak- szólt, miközben a kezét Károly karjára eresztette.

– Meg kellene bocsájtani – ismételte a férfi. Tudom én! Az lenne a legjobb mindenkinek. Az anyjának is, mert így szétszakad köztünk. Csak tudod Zsuzsa, nem megy. Bárhogy is akarom, nem megy! Megbeszélhette volna velünk!

– Igazad van Károly. Megbeszélhette volna – hagyta rá Zsuzsa, – de megengedted volna, hogy Amerikába repüljön a szerelméhez, akit addig nem is látott? Engedted volna a semmibe, a bizonytalanba, egy szál táskával?

– Nem. Biztosan mindent megtettem volna, hogy megállítsam – ingatta a fejét Károly.

– Na látod! Én sem tudtam volna elengedni az enyéimet – vallotta be Zsuzsa.

– Rengeteg bánatot okoznak nekünk a gyerekeink. Fel sem tudják mérni a tetteik súlyát-szólt bele a beszélgetésbe Sanyi. Ez idáig mély csendben hallgatta Károlyt.

A pincér összeszedte az üres poharakat, a beszélgetés fonala megszakadt. Csendben ültek egy ideig.

– Semmi remény nincs arra, hogy találkozz a lányoddal? – kérdezte végül Zsuzsa

– A nyáron talán hazajönnek – mosolyodott el halványan Károly. – Ezt mondja Teri. Ezért is vagyunk itt. Erőt kell gyűjtenünk. A feleségemnek a család ellátásához, nekem meg a bocsánathoz. Meg ahhoz, hogy újra megismerjem a lányomat. Nem láttam, nem beszéltem vele már tíz éve. Nem is tudom milyen, hogy néz most ki. Bennem az érettségi előtt álló gyönyörű loknis hajú képe őrződik. Teljes abszurdum! Ki lesz az a nő, aki megérkezik, férjestül, az unokámmal? Félek ettől a találkozástól. Félek a csalódástól, hogy újra megszeretem, aztán elmegy, és újra elveszítem. Érzem én az igazadat Zsuzsa, meg kellene bocsájtani. Már éppen ideje lenne, hisz az én vérem csörgedezik benne. Nem szakíthatjuk ketté az anyját.

– Én is így gondolom – erősítette Károlyt Zsuzsa.

– Ne ítéljétek meg Terit – kérte Károly egészen váratlanul. – Most furcsa, furcsa dolgokat művel, de nem akar ő bántani senkit. Csak lüktet benne a fájdalom, nem tud róla beszélni. Azért hagyott itt benneteket a múltkor. Nem volt ő ilyen, csak ilyen lett. Talán, ha a nyáron hazajön a lányunk, jobban lesz. Talán.

Károly lassan, megfontoltan, felállt, jó éjszakát kívánt, és elment. Törődött volt, vállait előre ejtette, talán látszódni se, létezni se akart. Zsuzsa hosszasan nézett utána, Sanyi leszegett fejjel a szalvétával szöszmötölt.

– Szerencsétlen házaspár – szólt halkan.

– Az – válaszolt Zsuzsa. Ez a gyerek szerelmes volt.

– Felmented?- kérdezte Sanyi.

– Te tudod mi az igazság? Most csak Károlyét hallottuk. Terikének, és a lánynak is van igazsága. Meg hát ki vagyok én, hogy ítéljek? Azt érzem csupán, hogy nem szívesen cserélnék Terivel.

 

Másnap reggel Zsuzsa és Sanyi az erkélyen álldogáltak. Zsuzsa a kelő nap fényébe tartotta arcát. Míg sütkérezett, az esti beszélgetés részletein gondolkodott. Sanyi már tervezgette a reggeli tennivalóikat. Egyszerre csak lenn, a parkolóban mozgásra lettek figyelmesek. Károlyt látták, ahogyan bőröndjeiket pakolta egy autó csomagtartójába. Aztán odaért Terike is. Károly mellé lépett, mondott valamit a férjének, közben megsimogatta a vállát. Károly mosolygott, beleegyezően biccentett a fejével. Aztán megfogta Terike kezét, arcához emelte, és hosszan a tenyerébe csókolt.

– Megbékélnek?- kérdezte Sanyi.

– Nincs ember, aki ezt megmondaná – válaszolta Zsuzsa, aztán belekarolt a férjébe. Halk sóhajjal folytatta:

– Menjünk innen apus, nehogy megzavarjunk valamit!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…