Csendbe belehasított a csengő hangja,
ott állt a múlt a küszöbön, félszegen.
Arcán volt az eltemetett évek maszkja,
hallatszott a szív lüktetése vészesen.

Negyven év nagy idő, történelmi lépték,
megdermedve csúsznak ki szájon a szavak.
Az emlékeket az agy hullámaiba vésték,
hogy csak magukban álmodozzanak.

Egyszerre ült le a két alak, meglepetten,
morzsolgatták kezeik között a levegőt.
Sokáig egymás szemébe néztek elepedten,
keresték a rég elvesztett közös nevezőt.

Szólt a férfi halkan, jó, hogy rád találtam,
a világot bejártam, nem leltem nyugtomat.
Ismerős érzés voltál a sors utolsó dalában,
íme, elhoztam neked a végső mosolyomat.

A nő meghatottan kérdezett, ez az utolsó?
Vártam rád sok-sok évet és most itt vagy,
borzongok és izzadok, lehet, hogy így a jó,
szárnyaljunk együtt örülök, hogy megvagy.

Nem szerettem soha senkit úgy mint téged,
szólt a férfi határozottan, elcsukló hangon.
Szeretném magammal vinni az arcképed,
most, hogy beköszönt életembe az alkony.

Maradj még és szeress, nem engedlek el,
lépdeljünk még izzó láván sokáig együtt.
Égessük a holnapot vágyó bilincseinkkel,
hagyjuk nyugodni, amire az idő ráfeküdt.

Budapest, 2016. december 3.

 

Hegedűs Adriana az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten láttam meg a napvilágot és azóta is Budapesten élek. Tanulmányaim befejezése…