Szavak

 

Meghatározói életünknek. Az első, gügyögve kimondott szó, és az utolsó, rebegő sóhajtás. Amit a két szó közt eltelt időben mondunk ki, jellemzi egész lényünket, tetteinket, gondolatainkat.

Szeretek játszani a szavakkal. Egyenként kimondani, hallani a ritmusát, elgondolkodni azon, miért éppen ezt jelenti és vajon, ki mondta ki először ezt a szót és miért?

 

Utca. Cuppan a „c”, mintha sártócsába léptem volna. Cuppan. Imádni való az a dupla „p”. Érzem gyermekem leheletét, ahogyan két kis kezébe fogja az arcomat, és rácuppantja pusziját. Gyermekemről eszembe jut a férjem és az esküvőm.

Esküvő. Benne az a hosszú „ő”. Ő, aki meghatározza további életem. Anyámnak mit jelenthetett az én esküvőm? Az esküt és a vőt? Nem, nemcsak ezt, az ő életében már benne volt egy másik „ő”.

A temető. Temet – ő. Jaj, ez a hosszú „ő”, mennyire más mint az előző, pedig ugyanaz az „ő”!

Koporsó, fűzi tovább agyam a gondolatot. Csupa mély hangzó, borzongó, kongó, zord szó. Még ott dübörög a fülemben, ahogy a rögök kíméletlen ridegséggel koppantak apám koporsóján. És máris itt az új szó: koppan. Milyen más ez a dupla „p”. Nem cuppan, nem simogat lágyan, hanem könyörtelenül üt, rombol, semmivé tesz, fájó. „Ó” A lecsó, jut eszembe a vacsora és a hozzávalók.

 

Megyek a zöldségeshez, megvenni a paprikát, paradicsomot, hagymát. Nézem a felhozatalt és az árakat. Kis táblák mutatják, melyik áru hol termett és milyen ára van. Olvasom a krétával írt szöveget: Kari, pari, padli, burgi, hagyi, cukki, „k” (ez a legjobb, akármi lehetne, ha nem látnám, hogy káposztafej). A diákcsemege tálján a „nyami” szót olvasom. Kapkodom a fejem, értetlenül bámulok. A citrom ugyan spanyol, de én magyar vagyok, igaz, modern időket élünk, de ennyire?

Mély levegőt veszek, és bátran uborkát kérek, ubi helyett. Uborka, kedveskedő, becéző szó, nem egy rideg, nyekkenés: ubi, mintha malac büfögne. Fizetek, sietve hagyom el a piacot. Kicsit szégyenkezem. Miért nem tetszik ez nekem? Maradi vagyok? Öregszem? Nincs időm a válaszon töprengeni, utam a kifőzde előtt vezet el. Hatalmas tábla hirdeti a menüt: karileves, spöri, mpöri, petburgi, hambi, lángi. Jézusom! Még jó, hogy a sört nem lehet rövidíteni, a bor is érthető, de az üdi, vajon milyen löttyöt takar? Nevetek ugyan, de fejcsóválva indulok haza. Szép anyanyelvünket elsodorta a száguldó technika karaktereket kurtító világa.

 

– Irma! Várj! – kiált utánam egy ismerős hang. Megfordulok, örömmel fedezem fel a régen látott osztálytársamat. Babakocsit tolva, siet felém, mosolyogva integet. Ahogy mellém ér, hirtelen megcsörren a telefonja. Fejével türelemre int, majd sietve hadarni kezd:

– Hali! … Nincs, de van bani….. Tali? OKÉ! … No para, na hali, hali! –  rögtön kinyomja a gombot és felém fordulva szabadkozik:

– A tesim volt, bocsi. Figyu! – és büszkén a babakocsiba mutat. – Az első uncsi. Ugye édi?

A gyerek fölé hajolok. Szép baba. Unoka, a várva várt csoda! Értem az uncsit, de mégsem értem. Unoka, eleve becéző, bizalmas. Uncsi, ugyanannyi betű, nem rövidebb, számolom dühösen. Uncsi? Mióta az eszemet tudom, a legjobban unott dolgot jelenti. Hogy lehet uncsinak nevezni, a világ legdrágább gyermekét! Nem unalmas, nem egyhangú, nem szürke és lapos, akkor miért? Hízelgő szavakkal gratulálok, és gyorsan tovább megyek. Még hallom, ahogy vonul a járdán, ennek annak odakiabálva, dicsekszik a babával: – Uncsi, az én kis uncsikám!

 

– Szia! Mit főztél vacsorára? – kukkant be kíváncsian a konyhába az éppen hazaérkező férjem. Kukkant. Ez is milyen jó szó. Kíváncsi, kicsit bizalmas, a sok „k” olyan, mint egy diszkrét kopogás.

Belém bújik a kisördög. Férjem szereti a humort, érti a vicceimet, most is megtréfálom őt.

– Nektek lecsi, nekem sali. Vacsi mellé sör vagy üdi. De, ha mást akarsz, kajcsizz szalit! Van mellé pari, hagyi, ubi – hadarom a zagyva szavakat.

Férjem tátott szájjal néz rám, érti amit mondok, de nincs kedve nevetni. Félve kérdezi, mi bajom.

Egy mondatba sűrítve, hatalmas sóhajjal fújom ki magamból a keserűségemet:

– Ha unokánk lesz, nem fogom unni, szeretni fogom és tisztelni, ahogy édes anyanyelvem szavait is.

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…