Már túl voltak a selejtezőkön, sőt a legjobb négy közül is a döntőbe jutottak. Az egész vállalat lázban égett. Évek óta ez a nagyszerű dolog, a győzelem, soha nem sikerült. Az utolsó pillanatban mindig megingott a kéz, elfáradt a fej vagy épp a külső körülmények alakultak másképp…de mire észbe kapott a döntő közelében sem volt a csapat. De a kupa mérkőzései előtt ezek a jelek mást mutattak. A csapat megnyerte a városi bajnokságot, torony magas fölénnyel és az új edző is megtalálta a hangot a játékosokkal. Ők nem voltak profik, hiszen abban az időben, ezen a szinten a profizmus még ismeretlen volt. Ekkor 1968-at írunk. De a fiúk munka után szívesen jártak edzésre, a meccseken egymásért is küzdöttek és soha, de soha nem adtak fel egy mérkőzést sem. Szóval így indultak neki a kupaküzdelmeknek. Az eredmények magukért beszéltek. Egyik győzelem a másik után. Volt amelyik csak néhány góllal, de volt gólzáporos is. Menetelt a csapat. Ahogy jöttek az eredmények úgy növekedett meccsről meccsre a szurkolótábor. Lassan elvárás lett a győzelem és hatalmas volt mindig az ováció. A szabadnapos dolgozók mind ott nyüzsögtek a pálya körül, ahol a csapat épp a küzdelmét folytatta. Egy- egy győzelem után a szurkolók már a kupa megnyerését jelölték meg, mint célt. Mert ugye a labda kerek, bármi előfordulhat és ez a kézilabdára is igaz. Mert ez a történet a kézilabda játékosokról szól. Egy néhai nagyvállalat kézilabda csapatának tagjairól, akikre már talán nem is emlékeznek…lehet, hogy már a jegyzőkönyvek sem. Hiszen olyan régen volt.

A csapat a döntőig jutott. A vasárnapi nap elé felfokozott várakozással tekintettek a csapat tagjai és szurkolói egyaránt. Mindenki tudta: nehéz lesz, hisz az évek óta mumus csapat volt az ellenfél. De most a szerencse kedvezett. A csoport mérkőzések során már találkoztak, akkor döntetlenre hozták a meccset. Most nyerni kell. Hiszen ezt várja mindenki.
– Nem mehettek a pályára lehajtott fejjel – mondta András az edző – hiszen amit eddig produkáltatok az maga a csoda. Egy döntetlen, de a többi fényes győzelem. Jobbak vagytok náluk. Ne érdekeljen benneteket, hogy eddig mi volt. Hiszen azokból a csapatokból már alig van itt játékos. Ha fejben ott lesztek a pályán, csak ti nyerhettek.

A hangulat tényleg a tetőfokára hágott. Magas hőfokon égett a harci láz. Amikor felálltak a pályán a hangorkán szinte elsöpört mindent. Olyanok is eljöttek, akik csak a labdarúgást tekintették sportnak. Péter a kispadról nézte a játékot, hisz a másik kapus kapott bizalmat az edzőtől. Nagy volt a tét, ő jobb formában védett. Szinte alig lehetett hallani amikor a bíró a sípjába fújt és elindította a mérkőzést. Zúgott a hajrá, a mindent bele, a győzni fogtok fiúk! Mint egy fesztivál! Olyan volt a hangulat, melyet azért néhány üveg sör is fokozott.

Az első támadást az ellenfél vezette. De a csapat valóban felemelt fejjel volt a pályán. Keményen és határozottan léptek oda, nem engedték az ellenfelet kibontakozni. Már az első percekben látszott, itt és ma akár a várva várt siker is megszülethet. Az ellenfél játékosa megunta a fal előtti labda járatást és kilenc méterről egy hatalmas bombát engedett meg, de Janika a kapus hatalmasat védett. A gyors indításból már az ellenfél hálójában táncolt a labda. Azután megint és megint. Már három góllal vezetett a csapat, amikor megtörtént a baj. Az ellenfél gyors szélsője egész az alapvonalig futott le, majd visszadőlve, egy lapos alsó lövést engedett meg. Janika ismét hatalmasat védett, de egy hangos kiáltással a földön maradt, összekuporodva. Rögtön látszott, hogy mi is történt, mert a kivédett labdát szorongatta a lába között. Férfi embert rosszabb helyen nem is találhatott volna el kézilabda. Gyors orvosi vizsgálat után levitték a pályáról be az öltözőbe, majd kórházba szállították.

– Na Péter – mondta az edző – most mutasd meg mit tudsz. Minden rajtad múlik, de vigyázz, már nincs csere kapusunk.
Péter úgy érezte élete nagy lehetőségét ragadhatja meg. Ez annyira felvillanyozta, hogy szinte extázisban védett. Kapott ugyan egy két gólt, de a társak, okos játékkal mindezt azonnal kompenzálták. Amit lehetett mindent védett. Még sokszor olyanokat is, melyre az ellenfél szurkolótábora már gólt kiáltott. A félidő befejezése előtt az ellenfél heteshez jutott. A srácra aki az ítélet végrehajtója volt, külön felhívta a figyelmét mindkét kapusnak a meccs előtt az edző, mert minősített kalapácsvető volt, ennek megfelelő fizikummal. Lövései mint a lórúgás.

Péter folyamatosan dünnyögött magában: nem dobhatod be…nem fogod bedobni… úgyis megfogom…
A srácon látszott a feszültség, hiszen a csapata vesztésre állt. Ha bedobja, már csak két gól lesz a hátrány. Odaállt a hetes vonalra. Péter megpróbálta zárni a szöget. A srác a sípszó után eldobta a labdát, vagyis inkább ejtette. Péter sem értette, hogyan ért vissza és piszkálta ki a labdát a léc alól. A nézőtér felhördült, majd hatalmas éljenzésbe kezdett. Villám indítás és már négy gól volt az előny. Csak azt a néhány percet kell már a félidőig kihúzni. Ha megmarad az előny abból már lehet építkezni a második félidőben. Az utolsó támadást az ellenfél vezette. A fal szétnyílt és a „kalapácsvető” szinte szállt a labdával a hatos vonalon belülre és a „szemaforozó” Péter arcába vágta a labdát úgy másfél méterről. Péter úgy esett hanyatt, hogy a kezét sem tudta védekezésül letenni. Hirtelen azt sem tudta hol van. Ahogy felemelte a fejét látta, hogy a róla kipattanó labdából csapata leindított és öt gólra növelte az előnyt. Visszafeküdt. Érezte, hogy lassan de biztosan forog vele a világ. A bíró is odaszaladt. Látva, hogy Péter nem szimulál kiintett az orvosnak. Péter tudta: neki most védenie kell, a csapat számít rá, nincs tartalék. Ezt a meccset nem veszíthetik el, hiszen oly régóta várnak erre. Az orvos kérdéseire megpróbált összeszedetten válaszolni, mint a bokszolók még a kezét is felemelte, hogy jelezze semmi baj. Csak a félidőig kell kihúzni, akkor már minden rendben lesz. Rogyadozó lábakkal áll fel és jelezte, részéről folytathatják. A kezdés után a bíró lefújta az első félidőt.

A szünetben ment a csapat részéről a fűzge. Volt aki megjegyezte, hogy: merre jártál a meccs alatt, mert olyan a képed mint akit elütött a gyorsvonat, a másik sajnálkozott, hogy mi lesz az esti randevún, hisz ha a barátnő meglátja ezt a fejet, minimum világgá szalad…
Péter csak feküdt egy padon és jeges borogatást szorított az arcára. Az orvos még megvizsgálta és…de Péter hajthatatlan volt. Ezt a meccset meg kell nyerni. Ez pedig kapus nélkül nem megy. Játszania kell. Mindenki ezt várja. Olyan erő dolgozott benne, hogy úgy ment ki a pályára a második félidőre, mintha mi sem történt volna. A lelátó őrjöngött amikor meglátták. Zúgott a „hajrá Péter”. Minden fájdalma elszállt. Ott folytatták ahol az első félidőben abbahagyták. Az ellenfél is dobott gólokat, de mindegyikre azonnal ott volt a válasz. Egymás után három hetest is védett. Úgy érezte, senki és semmi nem lehet az ellenfél.

A félidő felénél az ellenfél szélsője újra elszáguldott, alapvonaltól visszadőlt és elengedte azt a lapos lövést. Péter védett, de oly közel voltak a csillagok…Egy pillanatra úgy érezte ő sem tud felállni…de megtette. Szétnézett és indított. A déli tájon szinte hömpölyögtek a fájdalom hullámok.
„Nem adhatod fel, már itt állunk a kapuban, a győzelem kapujában, nem adhatod fel.”

A következő támadás labdáját spárgával védte.„Ha most nem szakadtam szét, akkor soha” gondolta magában és felnevetett. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a zúgás a fejében, minden zavaró tényező elszállt, csak a meccs volt, csak a meccs és azt meg kellett nyerni. Felváltva estek a gólok, a különbség nem csökkent. A vége előtt még egy hetest kapott az ellenfél. Kapott, mert semmi szabálytalanság nem történt, de a bíró így ítélt. Ismét a párharc a „kalapácsvetővel” immár a hetedik. De Péter egy furcsa és hirtelen mozdulattal ezt a „ziccert” is védte. Már szinte sajnálta a srácot, aki a védést követően térdre rogyott és csak kicsi tartotta, hogy nem sírta el magát.

A lefújás után a szurkolók, a kollégák, akik bíztak benne, akik most hangosan éljenezték, a vállukon vitték le a pályáról. Az öltözőben odajött a „kalapácsvető”, kezet nyújtott és azt mondta:
– Ne haragudj, a düh elvakított. Ma olyat tettél amit én még nem láttam. Mindenütt ott voltál, fölénk magasodtál és nekem elborult az agyam. Meg tudsz bocsájtani?

Péter megölelte a fiút. Jólesett neki, hogy elismerte, hibázott, elégtétel volt, hogy nem ők nyertek, bocsánatot is kért. Lehet, hogy életükben többet nem is találkoznak. Haraggal nem lehet és nem szabad elválni senkitől, még az ellenféltől sem, egy ilyen remek napon.

– Persze, hogy megbocsájtok – mondta nevetve – de ugye adsz igazolást, hogy most te vagy az oka, hogy nem csókolózhatom a barátnőmmel.

Ezen mindketten nevettek. Erősen kezet ráztak. Csak ne fájna úgy a fejem meg ott…gondolta Péter, de igyekezni kellett, már várták a többiek, hiszen most lesz az eredményhirdetés és a dobogó legfelsőbb fokán állni…az felejthetetlen érzés. Ezért még szenvedni is megéri.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…