VADLIBÁK

(emlékek nyomában)

 

Kavicsok görögnek, szívemben a fájdalom.

Hangodat szél vitte, fülelek, de nem hallom.

Hiába jön a tél, és utána kikelet,

Immár boldog soha többé nem leszek veled.

Nézem szomorún az őszi felleget.

 

Magamban maradtam, de kit érdekel ez már?

Kavicsot rugdosom, falevél hajamra száll.

Vadludak csapata magasban “Vé” alakban;

Nagy szárnycsapásokkal. Gágogással biztatva

Elsőket, ezzel nekik erőt adnak.

Elmerengek rajtuk: mire is tanítanak?

Reptükben segítik egymást, így kitartanak.

Közös cél érdekében többre viszik együtt.

A terhet megosztják, összefogás van bennük.

Tudjuk, közösen könnyebb, mint egyedül.

Egyszer olvastam róluk, ha egyik beteg lesz,

Ketten mellé szállnak, s addig maradnak vele,

Amíg meg nem gyógyul. Vagy ha netán elpusztul,

Csak ekkor folytatják – csapathoz térve- útjuk.

Lehetne tőlük ezt is eltanulnunk!

Budapest, 2016. augusztus 27.          B. Moravetz Edith

 

B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe,…