Pirkadatkor még gőzölgött a hegy, a sárgásvörös fényszálak csak bujkálgattak mögötte. Pár óra múlva azonban a zöld minden árnyalatán szikrázott a nyárvégi nap fénye. Itt-ott beleolvadt a már sárguló falevelekbe.

De hány árnyalaton át? Mindannyiszor rácsodálkozom, ahányszor csak látom. Erdély mindig mutat valami újat, valami ismeretlent, valami csodát, amikre olvasmányai után ilyenkor a valóságban is elámulhat az ember.

Bözödújfalu lakói közül már csak páran élvezhetik ezt a pompát.

A csillogó vizű, ártatlan tó mesterséges, mégis csodálatos apró zöld hullámaival elkápráztatja a szemet. Szomorú sorsot hordoz a szívében. Pár évtizeddel ezelőtt a falut takarta be minden akarata ellenére. Azóta csak a templom tornya köszöntötte némán, fájdalmasan az idelátogatókat. De az elmúlt évben az is összerogyott a teher súly alatt.

Hogy van még emberi élet ebben a csendben, leginkább az bizonyítja, hogy félkaréjban egy műút öleli át a volt faluhelyet. Néhány kunyhó elszórtan található a part mentén, amiben cigány családok tengetik életüket. Ők csörömpölnek leginkább lovasszekérrel erre, gyűjtik a télire valót. Ezért is hangzik fel olykor a fejszecsapások, fűrészek hangjai az erdő felől. Nem a saját eszközeikkel dolgoznak, csak munkájukért kapják fizetségbe a fát. Olyan mélyszegénységben élő magyar nyelvű romák, akik nem tudnak eleget enni, az évszaknak megfelelően öltözni, s nagy részük analfabéta. Távol, elzártan a civilizációtól.

Előttünk is egy fával megrakott, egylovas szekér zötykölődig, nehézkesen kerülgetve a kátyúk okozta akadályokat.

Felettünk, kisebb szürke felhőként vonuló madarak most ereszkednek alá, hogy vízhez jussanak.

A víz tükrét körül ölelik a dombok lankás lejtői. Valamennyi égtáj felé fordulva más és más, de mindig tiszta, egyszerű és rendezett. Nagyon távol látszik csak egy-két fenyő, néhány lombos fa. Még szeptemberben is élénkek, üdék, mert a tó párája nem engedi, hogy hervatagon nézzenek le vízre. A többi sűrűn, fűszálakkal benőtt, vadvirágokkal díszített domboldal, ahol épp most az őszi kikerics bontogatja lila szirmait.

Itt még rövidebb ideig tart az ősz, szeptemberben még lágyan simogat a nyár, októberben pedig hó födi a tájat.

Tovább kanyarogva az úton az ősz közeledését jelzi, az egyre gyakrabban hallható kolopszó. A juhnyájak, tehéngulyák egyre lejjebb csordogálnak a lejtőkön, hogy a tél beköszöntével elérjék a falvakat.

Ezt a területet még nem lepték el a féktelen turisták. Itt ott van néhány nyaraló, horgászstég a parton, de szezonban sincsennek tömegesen. A táj leírhatatlan, nyugodt és fenséges, nincs ember, akit nem vonzhatna, de a falu tragédiája iránti tiszteletből talán mégsem tölt itt sok időt senki. A part egyik szögleténél kopjafák álldogálnak, emlékül a tragikus nap áldozataira. Az út szélét ellepték a homoktövis bokrok. Élénk narancsszínükkel kivirítanak a selymeszöld határból. Tovább haladva már látszik a következő kalyiba.

Kasza suhogása hallatszik a szomszédos lanka felől. Biztosana 12 éves Karcsika az, aki szénát gyűjt télire az állatoknak. Ó úgy döntött, most már munkával tölti a napjait, nem fog iskolába járni. Nagyon körülményes innen a legközelebbi gyulakutai tanodába télen eljutni. Jobb, ha besegít a családnak.

Az udvaron pezseg az élet. Az óvodáskorúak csörgetik a diót, makkot, gesztenyét, amit a közeli kis erdőben szedtek a többiek. A nagymama pedig még a megszokott hosszú, tarka szoknyában lekvárt főz egy nagy üstben az udvaron. Az illat elvezet bennünket odáig.

Hangos üdvözlésbe kezdenek, mikor meglátnak bennünket. Nem vagyunk ismeretlenek számukra.

Ugyanis nem csak a tájban való gyönyörködés miatt érkeztünk. Adományokat hoztunk a parton élőknek. Érkezésünknek hamar híre szalad. Az erdőben tevékenykedők meghallották az autóbúgását, a legelőkön dolgozók pedig lelátnak az útra. Futva érkeznek felénk, ezt már az erdei avar csörgéséből mi is kihalljuk.

Elsősorban munkaeszközökkel próbálunk segíteni, fűrésszel, baltávalt, kerékpárral. Kipróbálásuk zaja megtöri a sok száz éve megszokott csendet. A természet hangjától igen eltérő a vas csattanása, a motor zúgása. Elnyomja a madarak énekét, a szellő susogását, a levegő fennkölt illatát.

Vajon jót teszünk mi ezzel? –vetődik fel bennem mindenkor a kérdés.

Azt hiszem belezavartunk az életükbe.

Pirkadatkor még gőzölgött a hegy, a sárgásvörös fényszálak csak bujkálgattak mögötte. Pár óra múlva azonban a zöld minden árnyalatán szikrázott a nyárvégi nap fénye. Itt-ott beleolvadt a már sárguló falevelekbe.

De hány árnyalaton át? Mindannyiszor rácsodálkozom, ahányszor csak látom. Erdély mindig mutat valami újat, valami ismeretlent, valami csodát, amikre olvasmányai után ilyenkor a valóságban is elámulhat az ember.

Bözödújfalu lakói közül már csak páran élvezhetik ezt a pompát.

A csillogó vizű, ártatlan tó mesterséges, mégis csodálatos apró zöld hullámaival elkápráztatja a szemet. Szomorú sorsot hordoz a szívében. Pár évtizeddel ezelőtt a falut takarta be minden akarata ellenére. Azóta csak a templom tornya köszöntötte némán, fájdalmasan az idelátogatókat. De az elmúlt évben az is összerogyott a teher súly alatt.

Hogy van még emberi élet ebben a csendben, leginkább az bizonyítja, hogy félkaréjban egy műút öleli át a volt faluhelyet. Néhány kunyhó elszórtan található a part mentén, amiben cigány családok tengetik életüket. Ők csörömpölnek leginkább lovasszekérrel erre, gyűjtik a télire valót. Ezért is hangzik fel olykor a fejszecsapások, fűrészek hangjai az erdő felől. Nem a saját eszközeikkel dolgoznak, csak munkájukért kapják fizetségbe a fát. Olyan mélyszegénységben élő magyar nyelvű romák, akik nem tudnak eleget enni, az évszaknak megfelelően öltözni, s nagy részük analfabéta. Távol, elzártan a civilizációtól.

Előttünk is egy fával megrakott, egylovas szekér zötykölődig, nehézkesen kerülgetve a kátyúk okozta akadályokat.

Felettünk, kisebb szürke felhőként vonuló madarak most ereszkednek alá, hogy vízhez jussanak.

A víz tükrét körül ölelik a dombok lankás lejtői. Valamennyi égtáj felé fordulva más és más, de mindig tiszta, egyszerű és rendezett. Nagyon távol látszik csak egy-két fenyő, néhány lombos fa. Még szeptemberben is élénkek, üdék, mert a tó párája nem engedi, hogy hervatagon nézzenek le vízre. A többi sűrűn, fűszálakkal benőtt, vadvirágokkal díszített domboldal, ahol épp most az őszi kikerics bontogatja lila szirmait.

Itt még rövidebb ideig tart az ősz, szeptemberben még lágyan simogat a nyár, októberben pedig hó födi a tájat.

Tovább kanyarogva az úton az ősz közeledését jelzi, az egyre gyakrabban hallható kolopszó. A juhnyájak, tehéngulyák egyre lejjebb csordogálnak a lejtőkön, hogy a tél beköszöntével elérjék a falvakat.

Ezt a területet még nem lepték el a féktelen turisták. Itt ott van néhány nyaraló, horgászstég a parton, de szezonban sincsennek tömegesen. A táj leírhatatlan, nyugodt és fenséges, nincs ember, akit nem vonzhatna, de a falu tragédiája iránti tiszteletből talán mégsem tölt itt sok időt senki. A part egyik szögleténél kopjafák álldogálnak, emlékül a tragikus nap áldozataira. Az út szélét ellepték a homoktövis bokrok. Élénk narancsszínükkel kivirítanak a selymeszöld határból. Tovább haladva már látszik a következő kalyiba.

Kasza suhogása hallatszik a szomszédos lanka felől. Biztosana 12 éves Karcsika az, aki szénát gyűjt télire az állatoknak. Ó úgy döntött, most már munkával tölti a napjait, nem fog iskolába járni. Nagyon körülményes innen a legközelebbi gyulakutai tanodába télen eljutni. Jobb, ha besegít a családnak.

Az udvaron pezseg az élet. Az óvodáskorúak csörgetik a diót, makkot, gesztenyét, amit a közeli kis erdőben szedtek a többiek. A nagymama pedig még a megszokott hosszú, tarka szoknyában lekvárt főz egy nagy üstben az udvaron. Az illat elvezet bennünket odáig.

Hangos üdvözlésbe kezdenek, mikor meglátnak bennünket. Nem vagyunk ismeretlenek számukra.

Ugyanis nem csak a tájban való gyönyörködés miatt érkeztünk. Adományokat hoztunk a parton élőknek. Érkezésünknek hamar híre szalad. Az erdőben tevékenykedők meghallották az autóbúgását, a legelőkön dolgozók pedig lelátnak az útra. Futva érkeznek felénk, ezt már az erdei avar csörgéséből mi is kihalljuk.

Elsősorban munkaeszközökkel próbálunk segíteni, fűrésszel, baltávalt, kerékpárral. Kipróbálásuk zaja megtöri a sok száz éve megszokott csendet. A természet hangjától igen eltérő a vas csattanása, a motor zúgása. Elnyomja a madarak énekét, a szellő susogását, a levegő fennkölt illatát.

Vajon jót teszünk mi ezzel? –vetődik fel bennem mindenkor a kérdés.

Azt hiszem belezavartunk az életükbe.

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek.Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a…