Elefántcsont

 

Látod? Ott fenn!

Azt a fehéret?

Látom, nézem,

nyújtom karom, de nem ér fel.

 

Milyen fehér!

Miből készült?

Hóból vagy tejszínhabból?

Nem gyermekem, elefántagyarból.

 

S miért van oly messze?

Karom nem éri el sosem,

de még a hangom sem,

hallja senki  ott fenn.

 

Sikítsak, Anyám?

A gondunk oly sok már.

Fázunk, sokszor éhezünk,

nincs nekünk oly emberünk,

 

ki a toronyba feljár.

Tudom, ott lakik a király.

A torony csipkézett, ablaka száz,

kapuját őrök vigyázzák.

 

Felmenjek? Bemennék,

tudom, a bátorság nem elég,

hogy oda eljussak,

kevés a szava a koldusnak.

 

Beteg vagy, Anyám? Oly sápadt vagy,

mint a gyertya fénye elhalványulóban.

Hideg van, én is fázom, nincs már tüzifa,

elzavart a boltos is, nem ad hitelbe ma.

 

Szaladj fiam a keresztapádhoz, kérj segítséget,

hozzon nekem orvost, s adjon egy kis pénzt  neked.

Megyek Anyám, megyek, Te tarts ki addig,

hosszú az éjszaka, sokára hajnallik.

 

Nincs pénze a keresztapámnak,

azt mondja, ő i is nagyon szegény, kell a pénz az unokára.

Az orvos nem jön ki, a lánya esküszik most,

láttam a vendégsereget, épp most táncol a menyasszony.

 

Menj fiam, menj fiam a polgármesterhez,

adjon pénzt orvosra, kérjél hitelbe.

Tudom, rendes ember, sajnál is engemet,

segíteni fog, régóta ismerem.

 

Anyám, a polgármesternél éppen ünnepség van,

poharazik a sok vendég, engem elzavartak.

A kártyaasztalnál szivaroznak többen,

asztalon a sok pénz, egy bankó is elég lesz.

 

Menj vissza kisfiam, kérj a bankártól,

neki van elég, sosem sok a jóból.

Talán ad majd, miből az orvost fizessem,

meggyógyulok tudom, s újra ölelhetlek.

 

Jaj, Anyám, a bankár nem adott, mondta neki sincs sok,

elköltötte a vásárban a lánya s az asszony.

Egy bankót elvettem az asztalról előle legott,

de észrevette, s rögtön a kezemre csapott.

 

Elszaladtam onnan, de csendőr után kiáltott,

rohantam hazáig, hogy a csendőr meg ne fogjon.

Talán nem látta arcomat, s hogy merre futottam,

gyere édesanyám, viszlek kórházba, be a városba!

 

Nem tudsz vinni fiam, most már csak a karodban,

nincs már erőm ahhoz, hogy az ágyból felálljak.

Szólj inkább a papnak, a parókiára menj,

hozzon keresztet, s az utolsó kenetet adja fel!

 

Viszlek Anyám, viszlek, karomban magammal,

itthon van a pap, rögtön megnyugodhatsz.

Hátha tud a bajodra orvosságot is,

meggyógyulsz, tudom, az Isten is megsegít.

 

Édes fiam, az utolsó kenetnek ára lesz,

nem csak gyónni s imádkozni, de fizetni is kell.

Aztán van-e pénzed, hogy az egyházat támogasd,

befizettétek-é az adót, hogy az egyháztól kérhess?

 

Viszlek, Anyám viszlek, rosszak az emberek, ne higgy nekik többé,

mind a pénzre éhes, nincs már emberség.

Mi van veled, Anyám, már nem is válaszolsz?

A lelkem hallod fiam, ahogy távozom.

 

Ketten megyünk anyám, rosszak az emberek,

csak a szegényt bántják, pap sincs, ki eltemet.

A csendőr elfogott, s vitt a bíró elé,

az meg ítélkezett: „Kössétek fel, szegényt!”

 

Megyünk, Anyám, megyünk, fel Istenhez a mennybe,

nincs nekünk helyünk itt lenn, e földi létben.

A temető sem adhat végső nyugodalmat,

pénzes halott mellett a koldus nem nyugodhat.

 

Kerítésen kívül lesz megvetve ágyunk,

kemény rögök közt alusszuk majd örök álmunk,

mezei virágok őrzik azt, illatozva,

s lelkünk eltávozik az égi toronyba.

————————————————————–

Látom már, látom Anyám magunk a régmúltban,

látom a tornyot is, mint gyermekkoromban;

már nem fehér, röpül  kő, száll a por,

hallok nagy robbanást, a torony leomlott.

 

RMB – 2016 vége

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…