Kotyog. Nem, nem fecseg, s nem fecsérli az időt üres szószaporításra, ami most történik, az zene füleimnek: kotyog. Ez a hanghatás kilóg a modern, azaz abnormálissá alakított, túlzottan felgyorsított reggeli rutin általánosan elfogadott, hallgatólagosan jóváhagyott zajai közül. Jelez a kávéfőző: ideje kiszakadni a köznapiból, ez a pár perc jár! Megbékélés ez a muszájjal, az átlagossal, beletörődés ez a megváltoztathatatlan valóságba, s mégis: lázadás ez a megszokottal szemben. A rohanó idő fáradhatatlansága, lankadatlan kondíciója, elkoptathatatlan ízületei ellen dolgozik a kotyogó. Sokan már nem engedik meg maguknak ezt a luxust, hisz ott az instant… De hagyjuk is, inkább a valódi élvezet felé forduljunk!

Finom illat terjeng, a jelent a múlttal, az elmúlást az időtlenség csalfa ábrándjával megszépítő gőzbodor kelti. Gyengéden közelítek, ki kell élvezni a rövidke, gyorsan suhanó perceket, sem siettetni, sem elnagyolni nem akarom a múlékony élvezetet.

Ezt nem lehet csak úgy, futtában felhörpinteni! Szentségtörés volna, megszégyenítése a hagyománynak, egy kultusznak, durva szétoszlatása a varázsnak, a hétköznapokat megszépítő pillanatoknak! Tehát nincs kapkodás, tilos a sietség.

Hosszasan, elgondolkodva kevergetem a kávém, bár nincs benne cukor, épp csak egy kis tejszínt csurgattam bele. Tulajdonképpen nincs mit eloszlatni, feloldani a kétségeken, a feszültségen, a kellemetlen hangulatfoszlányokon kívül. Csak a megszokás, a szertartás része ez, és a mozdulat teljes mértékben hozzátartozik a meditációs hangulat megteremtéséhez. Forrón gőzölög a kávé, és miközben elmerengek, tán lelassítom az időt is, ahogy elkezdem visszafelé kavargatni a lét, talán a régmúlt időket is visszaforgatom, megidézem.

Formás kis csészében forgolódik a múlt és a jelen. Néha tán még a jövő is belevegyül az örvénylésbe. Jó meg-megállítani vagy kissé felgyorsítani a kavargást. A mozdulat merengő nyugalmat sugároz, nyugodt merengést kínál. Bár egy pontra koncentrálok, örökösen változik a kép, a kávéillat pedig egyre messzebbre utaztat, bódító varázsa tagadhatatlan. Egyszerű a hit: hat. Már megint hagyom magam elcsábítani. Magam vagyok a világomban, most épp nem háborgatja senki. Senki, akinek nincs keresnivalója jelenemben. S ha mégis belevillan valaki, akivel nem kívánom megosztani a kellemes, elidőtlenített perceket, egyszerűen elkavarom, hogy helyébe kavarodhasson valaki más, valami új benyomás, bár sokszor gyorsan illanó, hamar szétfoszló a remény.

De jaj! Mi formálódik ebben a kis bögrében? Egy szőkésbarna, göndör tincs simul ki az emlékek árján, babakori fürtjeimet látom, de máris őszes, elvékonyodó ugyanez a haj, majd visszaváltozik, miután irányt vált a kiskanál, így már barnás, erős szálú, talán a remény táplálja. Egy szűk kis emlékrés, s míg újra rászokik a szem az ellentétesen vonuló körök optikájára, megritkul a haj, s hófehér szál cikázik át pillám előtt…

Most meg ki néz vissza a csészéből rám? Hiszen ez egy gyermeki szempár! Bizakodó, tiszta. Tájékozódik, megbízik, felnéz. Ismerkedik. Kivár, előítélet nélkül fürkész. Jár a kávéskanál, hajtja a másodperceket, s miközben egy kissé változik a kép, évtizedeket fordult a mutató. A tekintet még mindig tiszta, de a tapasztalat felnyitotta a tudatot. A szemhéj elnehezedett, a lelket tükröző szem megfáradt… A szemöldök tán zordabb, de nem árnyékolja be nagyon az alóla sugárzó optimizmust.

Számhoz emelem a varázscsészét, most már muszáj megízlelnem ezt a rejtélyes nedűt. Az eltűnt időben érinti meg nyelvem, az évtizedek mámorait egyszerre idézi, egy pillanatba és egy kortyba sűríti a különleges aromát.

Vizsgák emléke száll. Találkozásoké, vendégségeké. Néha cigarettafüst is keveredik a gőzölgésbe. Egy-egy korty egy-egy szenvedélyes kávézó arcát idézi elém, olyan, mintha egy asztalnál ülnénk, s a kávé megkurtítaná a köztünk lévő időbeli távolságot, feloldaná kedélyeinket, hevítené az illedelmes udvariasság hűvösségét, s közelebb terelné egymáshoz sóhajainkat.

Olyan gyorsan illannak, suhannak a percek! Az előbb még időmilliomosnak éreztem magam, átszellemülten elvarázsolódtam egy tét nélküli, kellemes, meghatározhatatlan, felhőtlenül boldog és egyszerű világban, ám ahogy kihörpintettem az utolsó kortyot, valamit elveszítettem. Sajnálom, hogy kiürült a csésze, vissza kell rázódnom a nehezen formálható, kényelmetlen, szorongásokkal teli valóságba.

Mindjárt mennem kell. Egy kicsit még hozzásegít a meginduláshoz a kávé bűvös íze, melyet nyelvemen magammal hordozok, valameddig még nyomomban maradnak az előbb megidézett figurák, de ez az igéző íz csak egyre jobban kihangsúlyozza a különbséget az idilli, barátságos atmoszféra és az újra megtapasztalt, szokásosan rideg közeg között. Mire szembesülök a zsúfolt jármű sablonarcaival és egyenmozdulataival, meg is feledkezem korábbi kellemes érzéseimről, a jellegzetes zamatról, hisz keserűség telepszik a helyére, de ez már meg is marad…

Kutasi Horváth Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Horváth Katalinnak hívnak. Apai nagyanyám zalai, nagykutasi. Ezért választottam a Kutasi…