A fiú – bár nagyjából összeszedte már magát –, mégsem tudta volna leplezni még egy felszínes vizsgálódó előtt sem, hogy valami nem stimmel. Anyja azonban úgy megörült hazatérésének és annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutott keresgélni a motyóit vagy az egyéb árulkodó jeleket, kizárólag csak fia naptól cserzett arcát vizsgálgatta.

– Hát hazajöttél? Hisz alig indultál neki!

– Elég hamar meggondoltad magad, fiam! – csodálkozott az apja is.

Úgy volt ugyanis, hogy jó két hónapig lesz távol, miközben körülnéz, izgalmas felfedezéseket tesz, megnézi, hogy élnek máshol az emberek.

Miért is keresnék távoli csodákat?* – kérdezte kis öniróniával.

– Nono, igazán gyanús vagy nekem! Mi történt? Mert… hogy történt valami, az egészen bizonyos! Olyan szokatlan még a hangod színe is!

– Ugyan! – legyintett a fiú.

– Nagyon eleged volt!

– Kevesellted a kisváros lehetőségeit!

– Unalmasnak tartottad.

– Világot akartál látni!

– Ami igaz, az igaz. Mégis… – adott igazat szüleinek, akik felváltva emlékeztették elutazása előtti szavaira.

– Ne akard bemesélni, hogy csak úgy beláttad: itt a helyed és mindent ott folytatsz, ahol abbahagytad!?

– Azt talán mégse…

– Készítek gyorsan valami harapnivalót – váltott gyorsan az anyja.

– No, gyere, igyunk egy pohárka bort a visszatérésedre! – szólt az apja, s titkon remélte, hogy majd így megered fia nyelve.

– Szóval… Miért nem vagy már kíváncsi a nagyvilágra? – kérdezte anyja, miközben elé tette a finomságokat.

– De…  hiszen hogy élek, maga is csoda!*

– Hallod ezt, anya?!

Apját igazán meglepte ezzel a pár szóval, így az nem tudta, hogy most valamiféle filozofálgatásba kezd, hogy elterelje a szót, vagy…

– Mondd, kisfiam, milyen szörnyű veszélyből, és hogy kavarodtál ki? – érzett rá az igazságra az anyja.

– A tenger bizony nem egy életbiztosítás…

– Hát mégis tengerre szálltál, te gyerek? – csóválta a fejét az apja.

– Mindig is vonzott!

– Látod, asszony, mondtam, hogy az a sok kalandregény lesz a fiunk veszte!

– Hisz még azt se tudjuk, hogy mi történt! Nem hagyod, hogy elmondja…

– Jól van, jól van… Ülj most már le te is közénk! Halljuk végre!

A fiú nagyot sóhajtott, majd lassacskán belefeledkezett a mesélésbe. Megelevenedtek az utóbbi másfél hét történései.

– Szép, csendes volt a tenger, mikor megindultunk, pár napig lágyan ringatóztunk, szeltük a habokat, egyenletesen zúgott a hajó motorja…

– Egyszer csak… – sürgette volna az apja.

– …meg-megdőlt a hajó, felélénkült, majd viharossá vált a szél, egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek a vezényszavak, mintha minden mérgét ki akarta volna adni egyszerre a tenger, ijesztő magasságokba csaptak fel a hullámok, itt csikorgott-nyöszörgött, ott mordult-nyekkent valami, majd egy hatalmas reccsenést hallottunk. Kiderült: kettétört az árbóc.

– Kellett arra az átkozott lélekvesztőre szállni! – csattant fel az apja, ki eddig is nehezen tudta megállni, hogy ne szóljon bele.

– Gondolom, irányíthatatlanná vált a hajótok! – vette rá a folytatásra csendesen az anyja.

– Kényükre-kedvükre rángattak, söpörtek félre minket a hullámok! Nem lehetett megmaradni a kormánynál. Nem volt többé beleszólása sem a kapitányunknak, sem a legtapasztaltabb matrózoknak sem az eseményekbe. Repültünk mindenfele, csak az életösztönünk segített, már aki életben maradt… Sokunkat elnyelte a haragos tenger. Kapkodtuk a levegőt, próbáltuk elkapni a hullámok ritmusát. Csak úgy megtörténtek velünk a dolgok, akinek sikerült valami deszkában megkapaszkodni, annak volt valami kis esélye… Csak lassan csillapodott a vihar. Aztán két napig hánykódtunk a tengeren étlen-szomjan, míg felvett minket egy hajó. Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy visszatérhettem hozzátok…

– Ó, gyermekem! – ölelte magához az anyja.

Az apja nem akarta volna, de nem is tudta kimutatni az érzelmeit, ugyanis ledermedt, megnémult jó időre. A fiúnak is így volt jobb. Az anyja sem szólt többet, csak fejét csóválta, próbálta megemészteni, feldolgozni a történteket.

– Akkor most hogy lesz? – bökte ki nagy nehezen az apja.

– Még nem tudom. Átgondolom. De sok mindent másképp látok már. Örülök ennek a nyugodt kisvárosnak. Megvan itt minden, amire szükségem lehet. Jó itt élni. Egyáltalán: jó élni. Aztán ott van a suszterünk mosolygós, kedves lánya. Továbbörökíthetem a génjeimet, felnevelhetek egy hozzám hasonló kis lényt, tanítgathatom… Annyi szép dolgot teremthetek, kiélvezhetem a létet. Csoda, hogy vagyok, s csoda, hogy megmaradtam!

Apja felállt, megveregette fia vállát, s kiment, hogy az ne lássa, hogy elérzékenyült. Anyja viszont el sem fordult, nem szégyellte örömkönnyeit, s csak ennyit mondott:

– De jó, hogy itthon vagy, kisfiam!

 

* Várnai Zseni sorai

Kutasi Horváth Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Horváth Katalinnak hívnak. Apai nagyanyám zalai, nagykutasi. Ezért választottam a Kutasi…