Januárban csak az megy ki a házból, akinek nagyon muszáj. A gyerekek az ágyban maradnak, amíg csak ki nem csalogatja éhes kis hasuk őket onnan. Az asszonyok készítenek meleg teát, hogy a szoba langyos levegője okozta remegő vonulatot testükön belül elviselhetővé tegye.

A férfiak dolga az állatok ellátása, no már akkor, ha van férfi a háznál, s van mit ellátni.

Nem mindig tudjuk, hogy egy 16 éves siheder hova is tartozik, ha az élet nem állítja már, már kibírhatatlannak tűnő próbák elé

FIú: Nagyanyám, maga hallja ezt? Mi lehet ez a zaj a szomszédban?

NAGYMAMA: Eredj, nézd meg!

Keveset beszélgettek mostanában. Mindnyájan a saját gondolataikkal voltak elfoglalva, mióta a nagybácsit elvitték fogságba. Családfő nélkül maradtak, nem tudták mi várhat még a háború után rájuk.

Mit csinálhatnak ezek? A szomszéd vezeti a csapatot! Majdnem minden házba bemennek!

Miért sírnak az asszonyok? Kiabálnak az emberek!

Nem kellett sokáig várni hozzájuk is elértek. A máskor oly jópofa szomszéd ellentmondás nem tűrő hangon szólt hozzá.

SZOMSZÉD: Szedjél össze ruhákat, ennivalót! Utána indulás a faluba! Ott már várnak titeket! „Aki lerombolta Oroszországot, annak fel is kell építenie!”.

Minden svábnak mennie kell!

Hogy én leromboltam Oroszországot?? Hol? Mikor? Sváb? Én a falu gulyáját őrzöm minden nyáron a határban! A gazdák is tudják, hogy mindig ott vagyok nagyapámmal! Igaz láttam bombát a közelben felrobbanni, de azzal minket vettek célba, nem mi őket!!

Egy darabig állt némán. Nem tudta mitévő legyen. Lassan elindult befelé, s kezdte komótosan összeszedni azt a kevéske ruháját, ami volt. Levágott egy darab szalonnát. Búcsúzóul megölelte nagyanyját. Utoljára, azt, aki anyja helyet is anyja volt. Lassan elindult a várakozók felé. Nem tudta, hogy ez volt az utolsó ölelés. A mama már nem tudta hazavárni.

Még napokig tartották őket a Városháza pincéjében. Egyre csak gyűlt a sok ember. Akinek a neve nem i betűre végződött, mind hozták be.

Néhányan megszöktek közben, vagy egy- egy nagyobb jószággal megvesztegette az őröket a család és visszamehettek otthonukba.

Én nem mehetek el. Ha megszököm, akkor a családból nőket hoznak helyettem. Hogyan bírnák ki ezt ők?  Helyettem a nénikém menjen, aki oly sok jóval volt irántam mindig? Mosott, főzött rám, én meg odadobjam őt ezeknek? Nem, nem tehetem!

Tíz nap múlva a bevagonírozott tömeggel elindult a vonat Oroszország felé.

Semmi kétség, hogy még ott, indulás előtt felnőtt lett belőle.

Megjegyzés: Édesapám emlékére, aki közel három évet töltött el deportáltként a Szovjetunióban.

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek.Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a…