Megy, zakatol és zakatol. Himbál, ráz, lökdös. az órákon, napokon át tartó rezgés már az ember agyáig hatol. Majd szét megy a feje, hányingere van, vagy épp hány. Pár napig ugyan kitartott az pár falat, amit még otthonról hoztak, de most már szinte semmi az, amit menetközben kapnak. A marhaszállító vagon padlóján hever mindenki, talán igy kisebb a rázkódás, de nagyobb a zaj, az örökös zakatolás, ami már akkor sem múlik, ha éppen pár percre megállnak. Most még van némi vastagabb ruha, juhszőrből készített pásztorbunda, ami legalább a hideg elviselésében valamit segít.

Mi lesz, ha vécét kell használni? Vagy mosakodni kellene?

Ezeket a járműveket nem embereknek tervezték. Néha szerencse, néha szerencsétlenség, hogy itt – ott található a padlózatban egy – egy lyuk. Az ürítés szükségletét is el kellene végezni.
Mit tud tenni ilyenkor a szemérmes falusi ember, a nő?

Nem tud odaállni a szomszédja, rokona, jóismerőse elé csak úgy. Vívódnak hosszasan, de egyszer mégis csak el kell kezdeni. nem is lehet tovább várni. A közelebbi hozzátartozók tartják a takarót körbe rajta vagy épp egy sarkot lezárva.

Most már gyertek, elviselhetetlenül fáj a hasam – szólal meg az egyik.

Lekucorodik, s próbál a lyuk fölé helyezkedni. Nehezen megy, a vagon folyton inog. Hol jobbra, hol balra csapódig. Kapaszkodni is kellene. Ha nem sikerül pontosan újabb probléma az eltávolítás. Közben mindenki tudja, érzékeli, hogy mi történik, mert már az ürítés csak ilyen. Szaga van. Ez a megaláztatás is épp elég lenne, pedig ez még a csak a kezdet.  A lapulevél törlőt, a koszos rongy intimbetétet szerencsére el sem tudjuk képzelni. Fiatal nők kiszolgáltatottsága hihetetlen. Rá vannak kényszerítve, hogy „megszokják”.

Akkor még nem tudják, hogy az itthoni „pottyantóshoz” képest mi vár rájuk. Mély gödröt ásattak velük mikor megérkeztek. Egy deszkával áthidalták, s arra kuporodva kellett hátra találni. Csak az nem érdekelte senkit, hogy eső után, fagyban, mennyire csúszik a palló.

Kezd sötétedni, most megyek, hátha kevesebben vannak!

Ráhelyezkedik a síkos deszka szélére, s épp a folyamat közepén van mikor elhalló hangot vél hallani.

– Seegítseetek!

Még egy karcsapás, még egy buborék, s tovább semmi. Valaki lecsúszott a pallóról, s beleestt a gödörbe. Ekkor már többen felfigyeltek, hoztak petróleumlámpát. Talán láthatni valamit, de nem.  Elmerült, s nem jött fel többet.

­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­

A vonat zakatol tovább, vagy 20 napon keresztül, egy hét után a penészes morzsákon kívül nincs is már más ennivaló. Az éhség ellen nincs mit tenni, de nagyobb kínzómester a szomjúság. Azért nem állnak meg, hogy vizet kapjanak. Kint mindent hó borít.

Csak megnyalhatnám a havat, már akkor jobban érezném magam.

A vagon rácsaira esett pihéket a mellette állóknak kiváltsága lenyalni. (Mily vasízű és koszos lehet.) A hierarchia itt is kialakul a falusi szokások mentén az idősebbnek van, úgy mond elsőbbsége.

Figyeljenek! – ötletel valaki. Minden madzagnak használható anyagot kössünk össze! Ezt a bögrét kidobom a lyukon! Akad bele egy kis hó biztosan!

Így is lett.  Pár kanálnyi sáros vizet többször sikerült „vadászni”, amin mindig fegyelmezetten meg kellett osztozni. A szomjúságot ugyan kevésbé oltotta, csak az idő telt vele.

Annyira sem álltak meg, hogy a vagont kitakarítsák. Beadtak néha egy kis a törekes kenyeret, ami sok mindenkinek tette tönkre a gyomrát, de két lehetőség volt. Vagy megeszi, vagy éhen hal. Akadt mindegyikből. Akkor még nem tudták, hogy ez a „kenyér” lesz az erőt adó majd a bányában végigdolgozott nap után is az állandó káposztaleves és az evőkanálnyi kanálnyi rizs mellett.

A vonat hazafelé is ugyanúgy zakatol. Rázza, lökdösi az elcsigázott testeket, 30-40 kg között mozog a többség testtömege, mikor elindulnak.

Én nem hiszem, hogy hazamegyünk. Biztosan átszállítanak megint egy másik lágerbe, mint azt már máskor is tették – mondogatják közben.

Talán most többet megállnak, de az éhség örökké jelen van. Élelmiszer nélkül indulnak el. A sok káposzta, uborka, zöldparadicsom mindenki gyomrát szétmarta.

Nyár van, forróság, a levegő alig mozog a túlzsúfolt vagonokban. Nem nagyon szólnak egymáshoz, csak a zúgás csattogás töri a csendet. Több napja megy a gőzös.

Talán mégis haza felé tartunk?

A szántóföldeken munka folyik. Az itthon maradottak talán jobban élnek?! – tépelődnek magukban.

Kukoricás után búzaföld, majd cukorrépatábla váltogatja egymást. Egyszer is egy répaföldnél állnak meg. Mindenki próbál „szaladni” , hogy éhségét csillapítsa.

– Csak csínján, mert a gyomrunk nem bírja ki! Tartalékoljunk is!

Tudja mindenki, mert tapasztalt már, de az éhség nagyúr. Van, aki nem bír ellenállni. az értelmét felülírja a kín.

Néhány perc és óra elteltével újabb áldozatokat szed a „málenkíj robot”.

Még borzasztóbb a hazafelé vezető úton elveszteni azt, amiért éveken át küzdött meg nap, mint nap, az É L E T É T.

Sajnos a „kaszás” még megérkezés után aratott. A tönkretett gyomrok nem bírták az itthoni ÉTELT.

 

Megjegyzés: Édesapám emlékére, aki közel három évet töltött el deportáltként a Szovjetunióban.

 

 

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek.Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a…