FAÍRTÁS

 

Naponta csapok egyet belém,

míg irtás lesz az erdő helyén,

röpül a forgács, sajog a kéz,

eret vág testemen a fűrész.

 

Nedveim csermelye elapad,

szálkát szárít medrébe a nap,

a csicsergés lombok közt elül,

csak a halál huhog, egyedül.

 

Kérgemen vastagít a szégyen,

rostjaimban éveim érzem,

rügyemből nem pattan már levél,

a balta éle szívemig ér.

 

Aprított tüzifaként végzem,

a pokol tüzén kell majd égnem,

amíg a lelkem ki nem adtam,

hogy lobogva forrjon a katlan.

 

Sorsomat nem kerülhettem el,

vajúdva szültek, küzdelemmel,

én is dugványból lettem felnőtt,

bennem is megláttak egy erdőt.

 

Társaim recsegve kidőlnek,

sarcot kell fizetni a földnek,

mintha most mindent visszakérne,

mit kölcsönadott néhány évre.

 

Gúnyolódunk a múlt hősein,

köröttünk korhadnak őseim,

példájuk táplálékul szolgál,

nélkülük ma sehol sem volnál.

 

Addig vágom majd saját testem,

amíg én is térdre nem estem,

aztán lassan korhadni fogok,

de a szívem majd másban dobog.

Prof. Dr. Bárdosi Attila az Irodalmi Rádió szerzője. Statisztikailag nézve, elég későn kezdtem el költészettel aktívan foglalkozni.De úgy…