FAÍRTÁS
Naponta csapok egyet belém,
míg irtás lesz az erdő helyén,
röpül a forgács, sajog a kéz,
eret vág testemen a fűrész.
Nedveim csermelye elapad,
szálkát szárít medrébe a nap,
a csicsergés lombok közt elül,
csak a halál huhog, egyedül.
Kérgemen vastagít a szégyen,
rostjaimban éveim érzem,
rügyemből nem pattan már levél,
a balta éle szívemig ér.
Aprított tüzifaként végzem,
a pokol tüzén kell majd égnem,
amíg a lelkem ki nem adtam,
hogy lobogva forrjon a katlan.
Sorsomat nem kerülhettem el,
vajúdva szültek, küzdelemmel,
én is dugványból lettem felnőtt,
bennem is megláttak egy erdőt.
Társaim recsegve kidőlnek,
sarcot kell fizetni a földnek,
mintha most mindent visszakérne,
mit kölcsönadott néhány évre.
Gúnyolódunk a múlt hősein,
köröttünk korhadnak őseim,
példájuk táplálékul szolgál,
nélkülük ma sehol sem volnál.
Addig vágom majd saját testem,
amíg én is térdre nem estem,
aztán lassan korhadni fogok,
de a szívem majd másban dobog.