Lábam selymes folyóban ázik,
fejemen nyugszik a végtelenség,
két karom, mint madár, ha szárnyát leejti,
súlytalan tömegként ölembe hull.
 
Ernyed az akarat, kihuny a fény, a hang elhal,
mélység a magassággal a térben most egy,
az idő megszűnik lassan, s vele a mozgás.
Kérlek, viseld gondomat szüntelen!