Soós Katalin: HOL AZ A HUNCUT GYÚJTÓ?

                                                                                        Az álom nem képzelet, hanem a valóság más  nézőpontból  

                                                                                                                                                                         –koma–

 

Csöngettek. Na végre! Ez Aladár lesz – mormolja magában az öregúr. Aha, hallom, ígéretéhez híven elhozta a Kismókust. Persze Viola mama becsábította őket a konyhába – hadd csodálja meg a kicsi, hogyan is készül magyapja kedvenc itala a “fekete”. Megbűvölten figyeli, hogyan melegiti a spirituszfőző a nagy üveggömböt és lesz a rotyogó vízből és a kézidarálóból elővarázsolt frissen őrölt kávészemekből a pompás ital. Mindent betölt a frissen pörkölt kávé illata. Károly papa elégedetten dől hátra a fotelben. Amíg a finom feketét a kis porceláncsészékben tálcán behozzák még rápipálhatok – örvendezik befelé. Itt is van a cigeretta. De hol van az a huncut gyújtó?

Hej, csak tíz évvel lenne idősebb ez a Kismókus! Minden történetet figyelmesen hallgat, nagy szürke szemével mindent észre vesz. A múltkor is nem megtalálta a zubbonyom elgurult gombját! Rögtön meg is kérdezte, hogy mi az, hová való. El kellett magyaráznom, hogy az egyenruhámról szakadt le és nem akárki hordhat ilyet. És hogy régen még a galléromon és a nadrágomon is szép jelzések voltak, amit ki kellett érdemelni a háborúban. De most jobb, ha semmi nincs a kabátomon. Megígértette velem, hogy “majd ha nagy lesz” mindent elmesélek neki.

Hol is kezdeném akkor, mondjuk tíz év múlva?…Talán ott, hogy éppen 15 éves fiatalember voltam, már serkedt  a bajuszom. Keresztesen laktunk és a farsangi bálon egész este a kis Ilkával táncoltam. Be gyönyörű kék szeme volt! Tánc közben csak úgy libbent szőke haja! Hej, ettől kezdve egész nap csak rá gondoltam az iskolában és hogy titokban találkozhassunk, ha lehetett, elblicceltem még a délutáni tanulást is. Persze ennek gyorsan romló jegyeimben hamarosan  látható jelei is lettek. Mihály atya “raportra” maga elé rendelt és kerek perec kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, azonnal kivesz az iskolából és a rokonok felügyelete mellett Iglón kell folytatnom középiskolai tanulmányaimat.

Ez jó lecke volt. Távol a szülői háztól csak magamra számíthattam. Később Atyám, kíváló érettségi bizonyítványom birtokában, köznemes katona őseink példáját követve a Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára irányított. Nem akartam a közös hadsereg iskolájába menni, ahol német volt még a vezénylóő nyelv is. Itt viszont a tanítási nyelv is magyar volt és végzés után magyar lobogó alatt, magyar szolgálati nyelvű honvédségben szolgálhatott a frissen végzett magyar fiatalember. Hát bizony, igen szigorú napirendben éltünk. Sokat berzenkedtünk ellene, de később nagyon is hasznos volt, hogy megtanultuk a fegyelmet.

Egyszer mindennek vége lesz, így a Ludovikának is. 1902-ben hadnagyként kerültem ki az Akadémiáról. Kitűnő tanulmányi előmenetelem alapján bekerültem abba a válogatott kis csapatba, akik a Ludovika felsőbb tiszti tanfolyamát elvégezhették. Utána már magától értetődően folytattam felkészülésemet a katonai pályára a híres Bécsi K&K Kriegschule-ban. Bécs! A Császárváros, a Monarchia központja! Micsoda nyüzsgés, pezsgő élet! Fiatal tisztekként már résztvettünk a  társadalmi életben, kávéházakba jártunk, vitatkoztunk, báloztunk, udvarolgattunk. Én is, de azért a tanulást sem hanyagoltam el. Mindig szerettem a matematikát, szervező- és rajzkészségem is jó volt, így érdeklődéssel olvastam a szakmai, elméleti könyvek mellett a katonai tapasztalatokat leíró munkákat, visszaemlékezéseket.

No azért jó volna egy cigeretta! De hol is van az a huncut gyújtó?

Igen, hát azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy Károly papa szorgalmas tanulásának és jeles eredményének meglepő következménye lett. Az történt ugyanis, hogy a fiatal József Ágost főherceg a szeretett József nádorunk unokája, már mint a 15. gyalogezred tulajdonosa, tiszteletbeli parancsnoka, fel akarta  állítani saját katonai irodáját. Ehhez  tudnod kell Kismókus, hogy a főherceg szerette a magyarokat, jól beszélt magyarul, ezért  azt kérte az öreg császártól -, akinek az unokáját vette feleségül-, hogy a magyar honvédségben szolgálhasson. Teljesült a kívánsága, ezt kapta meg ezzel a kinevezéssel 19o9-ben Pesten, és ennek katonai irodájába keresett  munkatársakat. És tudod mit csinált?  Bekérette a hadiiskola tíz legjobb végzős tisztjének névsorát. A legjobb tízét! És kiválasztotta a legelső hármat. Érdekes módon mindegyik magyar volt… Károly papa volt az egyik.  Legyél is büszke nagyapádra, mert én is az voltam magamra. Micsoda kitüntetés!

És milyen sokat tanultam tőle! Barátságos stílusa volt,  minden katonáját ismerte. Érezni lehetett, hogy felelősséget vállal értük. A harcokban személyes bátorságát is megtapasztalhattuk. Tőle tanultam azt, hogy parancsnokként a döntések előtt személyesen meg kell ismerni a valós hadműveleti helyzetet, a terepet. Miért kell gyakran tartózkodni katonáim körében, így megtudva gondjaikat, gondolataikat, biztosítani a felszerelésüket, ellátásukat és segíteni megnehezült higiéniai  körülményeiken. Későbbi életem során, nehéz helyzetekben hányszor gondoltam hálásan a tőle kapott mintára! De sokszor segített át nehéz helyzeteken ez a mentalitás!

Nézzük csak mit is csináltunk a pesti katonai irodán? 19o9-től 1911-ig három éven át  voltam a szárnysegédje. A 79. dandár vezérkari tisztjeként hadgyakorlatokat készítettünk elő és vezényeltünk le, nevezetes katonai akciókat elemeztünk végig.

A katonai hivatás taktika és stratégia szintjén művészet és több területen felelősségteljes mesterség. Sok tapasztalatot szereztem, hogyan kell megszervezni az utánpótlást kezdve a fegyverzeten egészen a gulyáságyuk időre való megérkezéséig; milyen fontos a levélosztás, a háttérországgal való kapcsolat, ami a katonában a lelket tartja és kényes helyzetben is lelkesíthetővé teszi; mennyire fontos a tájékoztatás. Ja és a végrehajtandó parancs és céljának pontos ismertetése. Ezek sokszor életmentők lehetnek. Nemcsak támadás, de a visszavonulás során is. Mindig figyelemmel lenni az élőanyagra. A hadsereg emberekből áll!

De vissza a történethez. Most jön a legjobb, te is szeretni fogod. 

1912-ben kineveztek a Pozsonyi honvéd kerülethez vezérkari századosnak. Ekkor mint százados már megnősülhettem. Pozsony régi koronázóváros, a valamikori reformországgyűlések szinhelye -, igen pezsgő kúltúrális és társadalmi életet élő város volt. Minket “snájdig” (csinos), egyenruhás fiatal tiszteket nindenütt szeretettel fogadtak, de leginkább a férjhezadandó lányos családoknál voltunk népszerűek. Rendszeresen látogattuk a Casinot, söröztünk a kertvendéglőkben, sétáltunk a korzón, hallgattuk a térzenét. Pozsonyban nem múlhatott el valamire való bál nélkülünk.

Így történt  ez a Casino soronkövetkező bálján is. Két barátommal később érkeztünk, a mulatság már éppen javában állt. Én az egyik bajtársam hugát kértem fel, szőke haja és kék szeme régi emlékeket ébresztett bennem. Majd a körtáncnál egy vékony, ízzó feketeszemű, fekete hajú kisasszony mellé kerültem. Ragyogó türkízzöld ruhájában elragadó volt. Ma is szinte látom magam előtt…. Nem volt ellenemre, csak meglepett a határozottsága, hogy attól kezdve a kisasszony úgy intézte, hogy egész este velem táncolhasson. Majd bemutatott az édesanyjának és búcsúzáskor meghívtak vasárnap délutáni uzsonnára. Huh, izgalmas napok voltak. Remények ébredtek bennem….Viola!

Ettől kezdve a látogatásaim rendszeresek lettek náluk. Többször lovagoltunk ki egy-egy sétára, elkisértem a fiatal úrikisasszonyok között akkor divatos teniszezésre, koncertekre. Mindig jól elbeszélgettünk és megfigyelhettem, hogy mennyire szeret öltözködni, milyen jó izléssel választja ki a neki előnyös divatos ruhákat. Büszke volt rá, hogy édesapja képviselő is és az ő kezdeményezésének köszönhető a Pozsonyt Béccsel összekötő villanyvasút terve is. Talán emiatt érdekelte a politika. Ez később megkönnyítette a helyzetemet a kapcsolatunkban, hiszen a történelmi események a mi életünkbe is hamarosan beleszóltak.

A család szívesen fogadott. Viola két nővére már férjnél volt és a bátyja is nemrég nősült. Mint legkisebb lány, a hires ügyvéd papa szemefénye volt. Nem házasulhatott akárkivel, de a katonatiszteket is igen nagy szigorúság őrizte, nehogy méltatlan életpárt válasszanak. Nagy összeget kellett letenniük, ami bizonyította, hogy rangjukhoz méltó körülmények között kezdődik és folytatódik majd az életük. Viola papája is finoman érdeklődött anyagi helyzetemről. Megnyugtatására elmondhattam, hogy a kaukcióval nem lesz baj. Ezután hamarosan megtörtént az eljegyzés és 1913 tavaszán megesküdtünk.

Az életünk a szokásos vezérkari tisztek élete volt: napközben az irodán dolgoztam, este társadalmi életet éltünk. 1914-ben nagyanyád iker-fiúkkal ajándékozott meg. Nagyon büszke voltam, hogy egyszerre két fiam is lett. Mihály atya még megélhette a fiaim megérkeztét, csak 1915-ben egy hirtelen agyvérzés  után temettük el.

Ezekben az években Európában a nagy népek történelmi sérelmei folyamatosan fokozták a háborús előkészüléseket. De bennünket ezek a világproblémák – mint a francia revanseszme, nyugati hatalmaknak a németek hatalmas gazdasági előretörése nyomán támadt féltékenysége, a Keleti kérdés – nem érintettek közvetlenül. Arról pedig a lakosságunknak sejtelme sem volt, hogy bizonyos erők az egyes népek nemzeti öntudatra ébredésének támogatásával szét akarják darabolni nemcsak a Monarchiát, hanem azon belül a mi ezeréves magyar hazánkat is. Biztunk benne, hogy a rajtunk kívülálló világproblémák elintézése most is nélkülünk és békésen fog megoldódni. Nem hittünk a háborúban.

De úgy látszik a Monarchia vezetősége sem látta a valós, sötét fellegeket. Így aztán, amikor 1914.június 28.án Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét lelőtték, és a merénylet előkészítésében részes Szerbia az általunk követelt elégtételt nem adta meg, csak részleges mozgósítást rendelt el. Minket, a pozsonyi kerületet, csak július 31.-i általános mozgósítás érintett.

És megkezdődött a Nagyháború, amiről I.világháborúként tanulsz az iskolában. Mint a 39. és a 37. honvéd gyalogosztály vezérkari főnöke megjártam a Keleti frontot is és az Itáliai hadjáratok csatáiban is résztvettem. Ez a hadosztály része volt annak a tíz olyan hadosztálynak, amelyik a  háború öt esztendeje alatt mindvégig fennállott és a különböző hadszintereket is végig harcolta. Én többször is megsebesültem. Bizony nem voltak ezek könnyű napok, hónapok – sőt évek.

Emlékszem, a Keleti fronton 1914. novemberében a galiciai hadszíntéren éppen elfoglaltunk egy magaslatot, éjszakára beástuk magunkat a lövészárkokba és hajnalra terveztük a támadást. Igen ám, de éjjel beállott a tél. Olyan förgeteges hózivatar volt, hogy reggelre minket is elborított a folytonosan ömlő hó. Így aztán az oroszok megelőztek  minket és ők támadtak. Erős géppuska tűzzel oldalról is belőtték a terepet. Az első két rohamot a fiaink visszaverték, de olyan sok embert vesztettünk, hogy a harmadik támadásban, amikor az orosz géppuskásosztag áttört és oldaltűz alá vette az egységet, kénytelenek voltak feladni a helyzetüket és az ellenség tüzében, jelentős vesyteséggel végrehajtani a visszavonulást. az egyik őrnagyunk is megsérült, de továbbra is a helyén maradt! Az oroszok nem nyomultak az elfoglalt állásokon túl, amiben nagy szerepe volt, hogy egy kitűnően működő ütegünk megsemmisítő tűzzel árasztotta el és ezzel megállította a több soros ellenséges tömeget. Két napig voltunk itt beásva. Hol előre lendültünk, hol visszavonultunk. Két dolog volt emlékezetes és jellemző erre az akcióra: egy Landsturm zászlóaljjal (közös hadsereg egysége) megerősítve kellett a támadást megújítani, de ők a támadáson nem sokat segítettek, mert harcban még nem vettek részt és az elavult tipusú mexikói puskájukhoz nem volt elég töltényük és a miénkkel pótolni a hiányt nem lehetett. És amikor az ezredesük több tiszttel együtt elesett, a legénység annyira megrendült, hogy őket semmi szín alatt előbbre vinni nem lehetett. Mint támadásra alkalmatlant hátra kellett küldeni.

Ebben a hidegben, feneketlen sárban, a meredek hegyek igen rossz útjain étkezés nélkül kellett a magaslatot elfoglalni. Még éjszaka is menetelve ez olyan kimerítő volt, hogy a két zászlóaljból csak kb.5oo ember ért fel a magaslatra. Két ember a kimerültségtől meg is halt, és rengeteg sebesültünk volt. Ilyen vagy hasonló esetek többször is előfordultak, de ez volt a háború egyik legnehezebb napja.

December 24.-én az egész dandárparancsnokság részt vett a rohamokban, a támadás vezetését átvettük. A Karácsony estét az oroszok eleinte lövöldözéssel igyekeztek megzavarni, de estére a harci zaj elcsendesedett. Az utolsó hét sikereiről, majd a sikeres gorlicei áttörés alkalmából a hadosztályparancsnokság a hadosztály dícsérő hadparancsban részesítette.

1915-ben megkaptam a vezérkari őrnagyi kinevezésemet és szinte ezzel egyidőben megszületett a harmadik fiam, István. Ismered, ő Zuzu és a Gabesz édesapja.

A keleti front harcaihoz tartozott az Északi Kárpátokban Erdély keleti havasában visszatartani az oroszok támadásait. Hadosztályunk útja az Úz és a Csobános patak völgyében vezetett át a határvidéken: igen szűk földes és erdei utakon, meredek hegyek között az 1o84 m magas hágóhoz. Nagyon nehéz ide feljuttatni a géppuska-talyigákat. Az ősrengeteg kidőlt fatörzsekkel volt teli, mert amikor mi abban a váratlan hóförgetegben indítottunk támadást a Galiciai fronton (Stypánál), itt is rendkívüli erejú ciklon pusztított, amely nagy erdőterületeket tarolt le, tövestől csavarta ki vagy törte derékba a fenyőket. A málhás állatok egyáltalán nem tudták követni a csapatokat, utászoknak kellett számukra utat vágni. A mozgás fárasztó és lassú volt, a tájékozódás, a parancsnoksággal való összeköttetés hiányosságai, az utánszállítás nehézségei tökéletes ízelítőt adtak a hegyi háború nehézségeiból. Az étkezést sem lehetett felszállítani, a legénységnél még ott lehetett egy-egy konzerv, de víz se embernek, se lónak nem volt sehol. A hegytetőkön nincsenek vizek.

Fent a Kárpátokban már szeptember-október hónapokban is igen hideg van. A lövészárkokban a beásott, elgémberedett, kimerült katonákra hajnalban  több román század váratlanul rátámadt. A rajtaütést sikerült a lélekjelenlétemmel elhárítani: a biztosító osztag első puskalövésre magamköré gyűjtöttem az embereimet, teljes gyorstűzzel, különösen géppuskáink tüzével menekülésre kényszerítettem a románokat. A győzelmes harcairól, támadásairól híressé vált 39. hadosztály a világháború folyamán az “Előre-hadosztály” büszke nevet érdemelte ki.

Jegyezd meg ezt a helyet: Uz völgye, Besztercebánya, mert még szerepe lesz a történetemben. De addig menjünk csak tovább, a többi hadszíntérre, ahová a szolgálat rendelt.

Isonzó! Doberdó! Olasz Front! Piave! A háborút járt magyar katonának ezek a nevek egyet  jelentenek a borzalommal, a szenvedéssel. Ha az Erdélyi hadszíntér, az Uz völgye és hágója, az ottani keskeny utak, a meredek fenyvesek között a sok nehézség naponkénti leküzdésével volt egyenlő. akkor az olasz front maga volt a pokol. Magam a bükki hegyek széléről jöttem, Pozsony, Bécs dombjai után ezek az irdatlan magas kopár  hegyek, közöttük mély szurdokokkal, melyekben a lent bukdácsoló patak hangja felerősödve, mint tomboló folyam robog a tenger felé – igencsak távol állt a magyar katonák világától, akik többnyire az Alföldről érkeztek a hadseregbe. Petőfit idézte még András, a jászsági legényem is:

“Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek. Az Alföld tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világom.”

És ott, az Isonzónál, a magas, szinte csupasz ormok oldalában lévő lőállásokban a magyar  katonáknak sokszor a puszta földön, egy-egy csenevész bokor védelmében kellett támadni a többnyire csak 2o-3o méter távolból, a másik oldalról tüzelő ellenségre, az olaszokra. És mindezt a tűző nyári napban vagy téli fagyban, sokszor étlen-szomjan, lőszer-utánpótlás nélkül! Mert a frontvonalba, 13oo méter magasba kézierővel kellett m indent eljuttatni. A járhatatlan, meredek utrakon sem ló, sem ökör nem tudott felkapaszkodni! És a meredélyek szabdalta hegyekből  így kellett lehozni a sebesülteket is! Később ugyan barlangokat, kavernákat vájtak menedékként a  sziklafalakba, de hát micsoda védelmet tudott ez adni? Többtízezer, többségében magyar katona halt meg ott értelmetlen halállal. És miért? Semmiért. A határvonal a 12 isonzói csata után sem változott… Szomorú még rágondolni is!

És ami még felháborítóbb, a fegyverszünet aláírása után a magyarok hivatalosan letették a fegyvert és pihenőnapot kaptak. De az olaszok másnap fogságba vetették őket, mintegy 3oo ooo katonát! Így a 39.dandárt is, mert az olaszok szerint a béke, a fegyverszünet az egyezmény aláírása után 24 órával kezdődött! A 37.dandár, József főherceg csapataival együtt – nem ülve fel a pacifisták és liberálisok bomlasztó, a háborút bármi áron való befejezésének törekvéseire, – fegyelmezetten, és a parancsnokaiknak engedelmeskedve novemberben tértek vissza Magyarországra. Mekkora volt a megdöbbenésük, amikor hazaérve leszerelték és szélnek eresztették őket! Pedig készek lettek volna a hazájukat megvédeni az antant elnéző, hallgatólagos egyetértésével érkező megszálló szerb, román, cseh csapatoktól.

Az 1918. októberi forradalom után József főherceg hűségesküt tett a Magyar Nemzeti tanácsnak, viszont a Károlyi kormány  már semmilyen szerepet nem adott neki. A Tanácsköztársaság kikiáltása után is Magyarországon maradt, Alcsúton volt háziőrizetben. Szigorú megfigyelés alatt tartották, de ezt a népszerű magyar tisztet, az összes magyar hadak utolsó főparancsnokát nem merték bántani, aki előbb még a katonai irodáját is a tisztekkel  együtt felajánlotta a Vöröshadseregnek. Egyrészt félt, nehogy ő is, mi is az orosz cár és családja, környezete sorsára jussunk. Másrészt hallottuk, tiszttársaink is tanusították, hogy Szamuely és a Lenin fiúk hogyan állították a rangjelkzéseiktől megfosztott tiszteket válaszút elé: vagy belépnek a Vöröshadseregbe vagy…ás többen a mártírhalált választották.

Így kerültem én is Stromfeld Aurél vezérkari irodájára.Ő a minisztérium államtitkárából lett a teljes  Vöröshadsereg vezédkari főnöke. Engem még az is motivált, hogy áprilisban megszületett a negyedik fiam, Lóri, a későbbi huszártiszt és féltettem Violát, most már négy fiúval egyedül. Nem akartam özveggyé tenni és a gyerekeket árvákká.Teljesen felháborított, hogy a csehek már Miskolcot, szűkebb pátriámat és a Felvidéket is elfoglalták. A román csapatok a Tiszántúlon voltak. A szerbek az egész Dunántúlt megszállták. A vezérkari főnökkel, Auréllal sok közös vonás volt az életünkben. A Ludivikáról kikerült hadnagynak Igló volt az első szolgálati helye, én ott jártam középiskolába; Győr, ahová visszavonult, nem volt messze Magyarkeresztúrtól, ahol a családom élt; ő is szolgált Pozsonyban; elvégezte a Bécsi K&K Kriegschule-t; a szervezés és az utánpótlás, a visszavonulás biztonságos, pontos levezénylése mindkettőnknek szívügye volt és szerettü , ismertük és védtük a vezetésünk alatt álló, ránk bízott embereket, katonáinkat. Közös volt a jelszavunk is: A hazát mindenáron meg kell védeni!

Nehéz döntést kellett hoznunk. Mi legyen az első csapás: a románokat verjük ki a Tiszántúlról vagy a Felvidéket szerezzük vissza? Úgy gondoltuk a Tisza természetes védvonal, ezért a Felvidéki hadjáratot szerveztük meg először. Aurél nem akart fölösleges vérontást, ezért parlamenterként átküldött a csehekhez: hátha meg tudunk egyezni. De a csehek egy tapodtat sem engedtek, így megindítottuk az offenzívát. Sorra szabadítottuk fel Miskolc, Kassa, Eperjes, Bártfa városát és környékét. Én Eperjesen súlyos tüdőgyulladást kaptam. Akkor még nem voltak olyan csoda gyógyszerek, mint amit később a II.világháborúban használtak. Így visszaszállítottak Miskolcra, ahol hetekig küzdöttek az életemért.

Még betegen értem meg, hogy az antant hogyan szegte meg ígéretét vagyis a felszabadított területeket mégsem kaptuk vissza. Mire mindez kiderült, a Tanácsköztársaságnak is vége lett. Aurél visszament Győrbe, én pedig Magyarkeresztúrra. 192o-ban a Tianoni “béke”diktátum 175o tiszti helyet engedélyezett Magyarországnak. Mivel ekkor még megvolt a 12o holdas birtok, ezért nem tartottam illendőnek elvenni egy tiszti helyet a háborúban tönkrement bajtársaimtól. Bár még nem voltam 4o éves, de önként kértem a nyugdíjba helyezésemet.

A fiaim nagyon élvezték a falusi környezetet, az istállókat, lovakat-kutyákat és a sok baromfit, a tájat, a természetet. Végre együtt lehettem a családdal! Viola igen aktivizálta magát az egyházi önkéntes munkában, ebben nagy segítsége és jó társa volt Leona, apja huga, akinek szintén ott volt birtoka.

Aztán jött a pénzügyi világválság és bizony nekünk is befellegzett: a birtokot el kellett adni. Miskolcon vettünk egy házat, ott éltünk, közben a fiúk sorban megszerezték jogi diplomájukat.

1933-ban időközi képviselő választás volt Keresztesen. Felkértek, elindultam és nyertem a kormány szineiben. Országgyűlési képviselő lettem! Oh milyen felséges, csodálatra méltó épület. Nincs is párja a világon! És micsoda felemelő érzés volt ott ülni a díszes bársonyszékeken, hallgatni a vitákat, előterjesztéseket. Egy kicsit részt venni az ország dolgaiban!

De megint háború jött. 1939.szeptember 1.-én a németek lerohanták Lengyelországot, kit0rt a második világháború. Mint nyugalmazott vezérkari tisztet a Honvéd Vezérkar Főnöke megbízott a  diósgyőri Vas és Acélgyár hadiüzemi katonai parancsnokságával, majd két év m]lva rám bízta az egész VII. hadtest összes ipartelepének és üzemi titkárainak felügyeletét: ez 122 hadiüzemet, és 7o ooo munkást, 29 titkárt jelentett.

Amíg én a hátországban szolgáltam a fiaim is rendre megállták a helyüket: Béla, a legidősebb Beszterce-Naszód szolgabírája lett- ugye emlékszel Besztercebánya!, majd a háború végén mint karpaszományost Ausztriába vezényelték. Úgy alakult, hogy a későbbi sógora tisztként a családjával ugyanoda került. Vele ment a huga is, aki akkor már a fiam menyasszonya volt. Nem vártak sokáig, ott kint végre össze tudtak házasodni. Most Miskolcon élnek, egy fia és egy lánya van.

Aladár, az édesapád az Igazságügy Minisztériumban volt fogalmazó. A menekülő németek fölrobbantották az összes Duna-hidat. Ő is éppen azon az utolsó villamoson utazott, ami a Margit-hídon ment Budára, amikor az is a Dunába zuhant. Ahogy később megtudtuk, ő Budán ragadt, minden papír nélkül, bujdosni volt kénytrelen. A Várban, a nunciatúrán talált menedéket.

István hadbíró lett és így neki is a menekülő kormánnyal kellett mennie Ausztriába, Németországba. Ő már korábban megnősült, egy kislánya született, Zuzu. A háború végén francia hadifogságba esett. A franciák hagyták a foglyokat a puszta földön aludni esőben, hóban, nem adtak nekik rendesen enni és nem tettek különbséget a német és a magyar foglyok között. Sokan haltak meg, vagy kaptak vérhast, hastifuszt. Csak azután kezdtek sátrakat felverni számukra, amikor egy nemzetközi vöröskeresztes ellenőrző csoport jött a táborba. István innen ügyesen megszökött és a vöröskereszt segítségével megtalált felesége és kislánya után átment hozzájuk az amerikai zónába. Onnan aztán csak jó sokára tudtak hazajönni. Egy darabig hadbíróként dolgozott az új rezsimben is, mivel annak nem voltak szakemberei. Aztán a koncepciós perek idején kapott egy jóindulatú figyelmeztetést, ezért családjával, akkor már két kislányával vidékre menekültek.

Lóri, a negyedik fiú, mint huszárfőhadnagy megjárta a Don kanyart is.Amikor a front már itt volt az országban, Csepel alatt egyszer egy orosz sorozatot kapott. Olyan csúnyán megsebesült, hogy az oroszok halottnak hitték, és otthagyták a jeges sárban. Jóérzésű csepeliek szedték fel és vitték el titokban az apácákhoz, akik megmentették az életét. Épp jókor, mert fiatal házas volt, a felesége az első fiúkat várta. Azóta a Nyírségben élnek, de a katonatiszti múltja miatt nem kap a jogi diplomájának megfelelő munkát. Repülőgépszerelőként dolgozik és neveli a két fiát. Lesz aki a nevet tovább vigye!

Gondolhatod milyen nehéz volt Viola nagyanyádnak az élete: csupa aggodalom! Első sorban miattam, amikor különböző frontokon felelősségteljes feladatokat kellett a távolban végrehajtatnom, együtt  a csapataimmal. Többször is megsebesültem. Mindig zokszó nélkül, türelemmel ápolt. Aztán a csöppnyi nyugdíjból nevelni, taníttatni a négy gyerekeket. A második világháború alatt hosszú ideig nem is tudtunk semmit a fiúkról.

Azt nem is mondtam, milyen izgalmakat éltünk át, amikor a szovjet front átment rajtunk, majd a kommunisták vették át a hatalmat! Újra igazoló bizottság elé citálták, mint Horthy idején. Először is most minden szó nélkül elvették a nyugdíjamat. Aztán bírósági eljárással elitéltek másfélévre. Aladár védett, előkeresett az 1919-es szereplésemről, a Tanácsköztársaság idejéről, a Felvidéki hadjáratról meg a cseheknél tett parlamenterségemről készült cikkeket, iratokat, valami orvosi igazolást is talált, hogy tüdőgyulladást kaptam. De a legnagyobb tette az volt, hoigy feltalált még pár  Diósgyőr környéki meg más munkáskaton’mat a Tanácsköztársaság idejéből és ők mind eljöttek mellettem tanúskodni . Látnod kellett volna, amint ezek a jó magyar munkásemberek bátran kiálltak a Tanácsköztársaság és mellettem! Büszkén emlegették, hogy a vezetésemnek köszönhetően szabadították fel a cseh megszállás alól Miskolcot  és a Felvidéket, azaz az otthonaikat! Így aztán felmentettek, de persze nem adták vissza a nyugdíjamat. Nemsokára Béla, aki Miskolcon, a tanácson volt valami előadó, hozta a hírt, hogy ki fognak telepíteni. Viola akkor nagyon megrémült. Rettenetes híreket hallottunk a kitelepítésről. De a fiúk összefogtak. Már addig is támogattak, hogy meg tudjunk élni, de most Aladár illetve az édesanyád ajánlotta fel, hogy költözzünk hozzátok.

Így is lett. Ott laktunk a volt gyerekszobában nálatok. Szegény anyád, a sudár, szép, szőke-kékszemű, melegszívű teremtés nem tudott kijönni az anyósával. Hiába no, Viola roppant büszke a négy fiára és ezzel állandóan megalázta a menyét, mert annak csak három lánya van. Pedig anyáddal nagyon jól el lehet beszélgetni a katonai dolgokról is és magunk között szólva nagyon jól vezeti a háztartást és remekül főz. De hát a két nő nem tud kijönni egymással. Nagyanyád  a menyei közül István feleségét szereti a legjobban, meg Zuzut, akinek ugyanolyan fekete haja és szeme van, mint neki. Amíg a Pasaréten laktak gyakran meglátogatta őket, ilyenkor együtt kézimunkáztak, kötöttek a kályha mellé bújva, Végül apád szerzett egy albérletet itt az Opera mellett. A négy fiú mint rendesen, most is ők segítik a megélhetésünket.

Pedig kitüntetéseim száma 9, a III.osztályú Vaskorona rendtől lefelé a Német Vaskeresztig bezárólag, megkaptam valamennyi háborús kitüntést. Nem ám akármikért! De hol is vannak? A fiúk jobbnak látták eltüntetni ezeket és az összes fényképemet, mert egy K&K katonatiszt, világháborús egyenruhában valahogy nem életbiztosítás mostanában. Még az ártatlan családtagnak sem….

 

Érdekes, kacskaringós életpálya nem? Összehozott a sorsom a legkülönfélébb területeken: vezérkar, mezőgazdaság, politika, ipar minden rendű, rangú úrral! Igen sokat tanultam. Érdemes volt. Beszélek a magyaron kívül németül tökéletesen szóban és írásban, franciául szükségléppen, tótul és románul egy keveset. Nagyon örülök, hogy volt szívem annak idején 4o éves koromban nyugdíjba menni. Különben egyoldalú katona maradtam volna örökre. Látod szellemi frisseségem ma is tökéletes, egészségügyi állapotom kifogástalan.

Na erre rápipálunk. De hol is van az a huncut gyújtó? Nicsak, most megvagy!

***   ***

Aladár lépett be elsőnek a szobába. Ő fedezte fel, hogy apja leesett a fotelból. A földön fekszik. Egyik karja előrenyúl. A gyufásskatulyát akarta felvenni, ami a kezétől csak pár centire volt a szőnyegen. De nem érte el. Viola felsikított és ijedtében elejtette a kávéstálcát. A kislányt nem engedték a szobába.

A kiérkező orvos agyvérzést állapított meg, ami azonnal végzett Károly papával. Élettörténete, ahogy itt lepergett képzeletében, mintha az unokájának mesélné, egy villanással szaladt végig az agyán, mialatt a földre esett és a gyújtót próbálta elérni. A sokat látott, vitéz katona bizonyára a  díszes egyenruhájában, kitüntetéseivel együtt tisztelgett a Hadak Ura elé lépve 1954.január 7. fagyos délutánján.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban.Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom, vajon…