A tömeg megtöltötte a folyosót a földszinten a 2-es terem körül. Az előző napokban zajlottak le az írásbeli vizsgák, délelőtt pedig a szóbelik, és most az eredményhirdetésre vártak a felvételizők. Kisebb csoportokban izgatottan tárgyalták az esélyeket, de jócskán akadtak olyanok is, akik magányosan őrölték a várakozás perceit. Berta az utóbbiak közé tartozott, nem volt ismerőse a felvételizők között, új ismeretségeket pedig egyelőre nem volt kedve kötni.  Az ablak mellé húzódott, a vastag falba mélyen benyúló ablakpárkányra pakolta le táskáját, és félig kifelé fordulva, pillantása a szemközti park fáinak zöld lombján időzött, amelyből középen a nyári napfényben fehéren vakító templom emelkedett ki.  Közben arra gondolt, hogy vajon milyen érzéssel lép majd ki hamarosan a patinás épület kapuján? Hogyan fogja megélni azt a pillanatot?

Az épület vastag, hűvös falai beszívták, és halk duruzsolássá tompították a hangokat, de Berta most érdeklődéssel figyelt fel a mellette állók beszélgetésére.

– Te értetted annak a szövegnek a közepét? – kérdezte egy sápadt, pattanásos arcú fiú a szomszédjától.

– Nem, egyáltalán nem, de a többit sem igazán – mondta laza könnyedséggel a megszólított lány. De nem is érdekel, több helyre is beadtam a jelentkezésemet. Valahová majd csak felvesznek.

A szöveg közepe, gondolta Berta, igen, az nehéz volt, a többszörösen összetett mondatok.  Mozgássort írtak le, egyetlen ember mozgásának részleteit egy irodalmi szemelvényből, de nem könnyen fedték fel a titkukat.  Olyan volt, mint egy rejtvény, egy kirakós puzzle a megoldás előtt. Sok-sok idegen szó egymás mellett, bár már mindegyiknek sejted a jelentését, az összefüggést nem találod közöttük, a tartalom még nem tárul fel. Aztán egyszer csak összeáll, és a részekből kibontakozik az egész, és nem is érted, hogy miért nem jöttél rá előbb, hiszen olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik most, hogy már tudod… ezek szerint a többiek is megküzdöttek vele, és nem mindenkinek sikerült.

Nagyon sokan vannak, legalább százhúszan reménykednek a bejutásban. Vajon ő bekerül-e a húsz szerencsés közé? – töprengett magában Berta.

Egy éve már, hogy szinte minden estéjét a felkészüléssel tölti, a munkából hazatérve megvacsorázik, majd könyveibe temetkezik, és csak jóval éjfél után kerül ágyba. Az érettségi évét pótolja, amit kihagyott, éppen az utolsó évben állt le a tanulással.

– Ne haragudj, Berta, ha mondok neked valamit – emlékezett vissza az egyik nőrokon szavaira. – Szép álmok, amiket ringatsz, hogy tovább tanulsz, de jobb lenne, ha szembenéznél a valósággal. Ezeket a terveket úgysem tudod megvalósítani.

Berta meglepődve nézett rá, és először mély sértődöttséget érzett, még hogy nem tudja, ő, az iskola legjobb tanulója! De kíváncsisága hamar legyőzte megbántottságát, és megkérdezte a rokont, hogy mire alapozza ezt a feltételezést.

– Nem lehet ilyen családi háttérrel felkészülni a felvételire, majd végigcsinálni a főiskolát vagy egyetemet! Ahhoz stabil, támogató környezet szükséges – válaszolta a rokon.

És majdnem igaza lett! – fűzte hozzá gondolatban Berta. Több mint egy évébe tellett, hogy legyőzze a lidércként rátelepedő családi kísérteteit.

– Egy bőrönddel jöttél, egy bőrönddel mész! – hallotta anyja felcsattanó szavait a múltból. Aztán apja kopott, barna bőröndjével kiballagott az állomásra, így mesélte sírva Mariska néni, a szomszédasszony, de előtte még megállt a kertben, hogy egy utolsó, hosszú pillantást vessen kedves rózsáira, aminek csodájára jártak a környékről.

Berta elkomorulva hallgatta, de nem tudott sírni. Erős nyomást érzett a mellkasában, mintha tégla nehezedne rá, amitől alig kap levegőt. Örült neki, hogy nem volt jelen az apja magányos búcsújánál, mert a kollégiumból csak havonta egyszer utazhatott haza, később pedig, egy évig, már csak az üres házba, mert közben csonka családja a főváros közelébe költözött.      Az egész részekre esett szét. Olyan volt, mint amikor döbbenten, hitetlenkedve nézed, amint a felbecsülhetetlen értékű váza a földre hull, majd pánikszerűen kapkodva próbálod összeilleszteni a darabokat, hogy a megtörténtet meg nem történtté tedd. Aztán már csak tanácstalanul lépkedsz a romok között, ami hátra maradt. Így járkált tétován, céltalanul  családja romjain, a cserepek között, amit azok maguk után hagytak, és az űrben, amit nem volt, ami kitöltsön.

Később sokat gondolt a rokonnal folytatott beszélgetésre, és hálás volt neki érte.  Ha nincs ez a figyelmeztetés, talán észre sem veszi, hogy nem azon az úton halad, amit magának elképzelt, nem irányítója az életének, csupán hagyja, hogy az események sodorják. Még mindig sajgott a veszteség, de mostanra nehezen talpra állt, és megpróbálta a saját életét építeni.

Közben kinyílt a 2-es terem ajtaja, és egy listáról a neveket kezdték olvasni hosszú sorban, megkérve azokat, hogy  akik a nevüket hallják, húzódjanak a folyosó bal oldali részére. Egyre többen váltak ki a tömegből, és mentek át a másik oldalra, akikkel végül közölték, hogy nem sikerült a felvételijük. A többieknek, akik úgy húszan lehettek, köztük Bertának is, aki még mindig az ablaknál állt, azt mondták, hogy a vizsgájuk sikeres, és felvételt nyertek az intézménybe, amiről írásban, hivatalosan is ki fogják értesíteni őket.

Az emberek hangosan beszélgetve indultak kifelé az épületből. Berta kinézett újra az ablakon, majd rendezgetni kezdte holmiját és az iratait a táskájában. Előkészítette a busz- és vonatjegyét, mert még három órás vonatozás várt rá hazáig.  A szóbeli izgalmától és a várakozástól fáradt agya tompán fogadta be a jó hírt, hogy felvették, és mint a foglyot, bent

rekesztette egy kis kamrácskában az információt, még nem engedte, hogy kiáramoljon onnan, és zsibbadt bizsergéssel átjárja az egész testét. Így próbálta szoktatni az örömhöz, vagy csak valamire várt, talán egy jelre, amire ujjongva kitörhet.

Közben elcsendesedett körülötte a zsibongás, és már csak egyedül volt a folyosón. Fogta a táskáját, és a kijárat felé indult. A hatalmas kétszárnyas kapuhoz érve belekapaszkodott a cizellált fémkilincsbe, erősen maga felé húzta, és a hűvös épületből kilépett a szabadba, a nyári délután perzselő melegébe. Szemeit hunyorgatva szoktatta az erős fényhez. A tágas téren csak néhány járókelő ballagott különböző irányba.

Most hirtelen megállt a kapu előtt. Belülre figyelt, a finom remegésre, amely végigbizsergette a testét, és amitől könnyűnek és szabadnak érezte magát. Karjait széttárta, mintha magához akarná ölelni az egész teret, majd lassan, hangtalanul nevetve, forogni kezdett. Szeme előtt elsuhantak a nagy sárga épület ablaksorai, összefolyva a park fáinak zöld lombkoronájával, és a közte felvillanó fehér templommal, majd a zászlót tartó szoborral a téren. Néhány járókelő körvonalát látta, akik mintha rövid időre csodálkozva megtorpantak volna, de ez most nem zavarta őt, csak nevetve hagyta, hogy testében tomboljon az öröm, és a feje búbjától a kezéig és lábáig minden porcikáját átjárja, mert meggyőződött arról, amit eddig csak sejtett, hogy ezentúl rajta múlik majd, hogy az álmaiból mennyit vált valóra. Már tudta, hogy képes erre, és hogy a hatalmas kapu, amit néhány perce becsukott, most nyílt csak ki igazán számára. Egy új, izgalmas világba vezeti, ahol titkok és csodák tárulnak fel majd előtte, az, amire mindig is vágyott. Végtelenül boldog volt.