– Nulladik szín –

Utolsó hangom lesz majd az első,
ott fenn, hol a csend újra haza tér;
a sötétben időtlen lelkem fog látni –
tükrén már halotti maszk, szemfedél.
Kozmosz kapujában az Isten vár majd, s
magához ölel, mint rég’ jó anyám;
új dimenziókba ringat, ha kérem
az űr hangtalan, mély dallamán.
Arcaim tisztára mossa a semmi, s
lázasan foltozza majd, mi szakadt;
csillagra aggatja őket, napszélben,
egy születő, érdes galaxis alatt.
S ha onnan néha a földre leszállunk,
mint illatos szellő vagy porladó dér,
régi-új arcot, kezet simítunk, ahogy
emlékünk hús-vér emberhez ér.
Éled a szó majd, s ébred a hang és
súgni fogunk, hisz’ nekünk is súgnak
álmatlan, szilaj éjszakákon, ők:
a regélő ősök, a daloló holtak.

Szekeres Nóra
2018. január

Szekeres Nóra az Irodalmi Rádió szerzője. „Ki szeretni, és lelkesedni képes, az csalódik, ám akkor is megy, minden…