Fáradtan andalogtak haza a vállukra vetett, alaposan megdolgoztatott kaszával az emberek a kellemes árnyat adó, akáccal övezett, poros, faluszéli úton. Napbarnított arcuk, szikkadt testük jelezte, hogy nem kívánkoznak másra, csak egy vacsorára, egy kis pihenésre, s asszonyuktól néhány kedves szóra. Útközben megtárgyalták, hogy mit mondott be a rádió, mennyit nőtt a malac, milyen termés várható, s kifogyhatatlan, örökös témaként szerepelt az időjárás is. Pirkadatkor mentek, alkonyatkor jöttek. Egyformán teltek a napok, mégis jó érzéssel töltötte el őket a megszokott együttlét.

Egyikük, aki az utóbbi időben igen halk szavúvá lett, régóta hiányzott közülük. Súlyos betegség gyötrelmeit élte át, s pár hét elteltével már nem nála volt az élesre fent arató szerszám, hanem valakinél, aki eljött, hogy magával vigye őt egy tágasabb, nyugodtabb világba. Felesége épp egy hete hívta szomorúan a tisztelendő atyát, hogy adja fel az utolsó kenetet, s egyben kérje az Istent, hogy bocsássa meg hites ura bűneit.

A megboldogult felkötött állal, ünneplő ruhában feküdt a ház földjére terített lepedőn. Összekulcsolt kezeit hasára igazítva pihentette. Végleges nyugalmát, vagyis azt, hogy a szelleme vissza ne járjon, a szemeire helyezett pénzérmék biztosították.

Az éjszakai virrasztolásra összegyűltek a feketeruhás gyászolók. A férfiak levetett kalappal a nyitott ajtajú pitvarban álltak meg, a szobában ülő középkorú és idősebb nők homlokán hegyesre volt igazítva a legsötétebb kendő. A diktáló asszony erős hangon mondta jó előre az ima, vagy énekszöveg kissé elnyújtott sorait, amit aztán a többiek soronkénti sirató imája, éneke követett.

  • Már jó helyen van szegény, megváltás volt neki a halál – állapították meg néhányan.

Az udvaron két fehér terítővel fedett hokedlire helyezték a koporsót. Az atya rövidke, inkább a szentek tetteit, szavait, mintsem az elhunyt életét méltató beszédével búcsúztatta a megboldogultat, majd mindannyian elindultak a temető felé.

Általában négy, 14-15 év körüli lányra bízták a gyászlobogók, valamint egy kereszt vitelét.

A fiatalok az első sorban mentek. Őket követte a két egyházi személy, aztán egy kétlovas stráfkocsi – amin az elhunytat szállították a koporsójában –, s végül a gyászoló gyülekezet.

Ágika a sor jobb szélén vitte az iszonyú hosszúnak tűnő, nehéz rúdra rögzített, Jézust ábrázoló képet.

Az utat terebélyes eperfák szegélyezték. Ahogy lassan haladtak előre, a lány hirtelen valami féket érzett. A lombok közé tekintve meglepetten észlelte, hogy a lobogó beakadva szenved az ágak rabságában. A menet leállt, ő pedig harcba szállt a fával.

Próbálta finoman kiszedni a zászlót, de a lepotyogó termésen kívül nem érkezett semmi. A háttérben moraj, sóhajtozás, s valami nevetésféle hallatszott, a környéken pillanatok alatt összesereglett a szájtátiak sokasága.

A kényszerű pihenőt a plébános úr próbálkozása törte meg. Hosszú reverendájában a vékony, törékeny leánykához lépett megoldani a kilátástalannak tűnő helyzetet.

  • Na, add csak ide nekem! – mondta határozottan.

Gyorsan átvette a lobogót, majd a kéklő ég felé pillantva szemügyre vette leendő cselekedetének célpontját. Bal kezét kissé felemelve teendője véghezviteléhez a Mindenható közreműködését kérte.

A kezdeti küzdelmek után ügyesen kiszabadította az akadályba szorult eszközt, amit alig látható mosollyal adott vissza hordozójának.

  • Viheted, de most már vigyázz, figyelj oda jobban! – szólt halkan a lányhoz.
  • Vigyázok tisztelendő bácsi! – hangzott a megszeppent válasz.

A kislány erősen magához szorítva, óvatosan cipelte tovább a gondot okozót. Adagnyi szégyenérzete ellenére előre hajtott fejjel, még nevetése visszafojtásával kísérletezett.

Az elhunytat végül sikerült egyéb bonyodalom nélkül utolsó útján a sírkertbe kísérniük. A pap szenteltvízzel megáldotta az örökre lezárt fekhelyet, majd gondolataiba mélyedve mindenki csendesen távozott. A fiatalok visszavitték a templomba a kellékeket.

Út közben azt remélték, hogy a történtek az elindult lelket megmosolyogtatták, s derűsen távozott a dicső fény felé.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…