Mint mindig, most is nagy izgalommal készült. Második fellépés. Az első kicsit furcsára sikeredett. Mindössze hat ember. Ennyi volt kíváncsi az előadásra. De legalább kíváncsi volt. Igaz a kezdés időpontjában még a szervezőkön kívül – akik folyamatosan exkuzálták magukat – még nem volt más a helyiségben. De legalább ők ott voltak.

– Várjunk még néhány percet, biztosan jönnek – szólalt meg az egyik szervező, majd így folytatta – tudjátok ma már semmi nem a régi. Az iskolákkal sem olyan a kapcsolat mint régen, mindenki túlterhelt, az a sok különóra…tudjátok hogy van ez? No meg a támogatás sem nálunk landol. Mert ezer helye van a pénznek, de a kultúra bizony nagyon a háttérbe szorult manapság.

Azután megérkezett az első “fecske” majd szépen sorban a többi, egészen hat főig…

A felvezetés igazán aranyos volt. Az alaposan felkészült hölgy szépen bemutatta a résztvevőket, már amit az egyesület honlapjáról ki tudott ollózni. Szeretettel és nagy átéléssel tette. Majd a műsor következett. S a közönség hálás volt. Élvezte az előadást. Mint egy jól sikerült aprócska házibuli, kevés résztvevővel, de annál nagyobb átéléssel.

No de majd most! Itt a nagyvárosban már minden a helyére kerül. Itt biztos, hogy sikeres lesz az előadás. Ennyi emberből csak megtelik a nézőtér. S valóban. Szállingóztak az emberek egészen tizenkét főig bezárólag. No meg néhány illusztris vendég. A “nagyok” közül. Akikre a magunk fajta halandó felnéz. Akik már ott vannak, fenn a Parnasszuson. Elismertek és nevük van. Jól csengő nevük. Már itt egy kicsit elbizonytalanodott. Valahogy nem illettek bele a képbe. Itt mindenki kiöltözve, ők meg kopott farmer, agyonnyűtt póló vagy pulóver, kopott sportcipő. No de nem a ruha teszi az embert!

A bemutatáskor kicsi gombócot érzett a torkában. Hírből már ismerte a “nagyokat”. Istenem – gondolta – mit fognak majd szólni a műsorhoz, mit gondolnak majd a verseimről?

Elkezdődött a műsor. Még jóformán el sem hangzott az első vers, amikor az egyik “nagy” hatalmasat ásított. Nem úgy ahogy az illendőség megkívánná, hogy kezével álcázza ezt a tevékenységet, ha az ember az előző estét kissé hosszúra nyújtva hajtja fejét – talán pityókásan – álomra. Nem! Hátradőlve a széken, lezseren elheverve rajta, úgy ásított, hogy lehetett látni, a bal alsó hatos tömött, és a nyelve enyhén lepedékes. Befejezve ezt a műveletet beszélgetni kezdett a másik “naggyal”, néha megeresztve egy-egy mosolyt a másik felé.

Olyan érzése támadt, mintha leöntötték volna valami forró, ragacsos, rossz illatú, folyékony állagú valamivel. Olyan érzés volt ez, mintha azt mondták volna: kiscsikó, mit erőlködsz itt? Azt hiszed ez bennünket érdekel?

Oldalra sandított. Látta, hogy a többiek arcán az előadás láza égett. Biztos, hogy őket nem érintette meg ez az érzés. Ők csak az előadást látták, a “nagyokat” akik megtisztelték őket, s az apró közönséget, akiket ki kellett szolgálni, becsülettel és tisztességgel.

Ismét ő következett. Felállt, a mikrofonhoz lépett és elkezdte: Bajmóczi Tivadar: Szemed tükrében…

Még jóformán a második versszakig sem jutott, amikor újabb ásítás, majd egy újabb következett. Ha akarta volna feltérképezheti az egész fogsort. Át is villant az agyán: de jó, hogy nem vagyok fogorvos.
De folytatta. Szépen, hangsúlyosan, ahogy egy verset szavalni illik. De a végére is maradt egy ásítás…A közönség, ez az aprócska embercsoport lelkesen tapsolt. Úgy látszik nekik tetszik. A harmadik “nagy” aki eddig az arcán a kialvatlanság negédes mosolyával ülte végig az elhangzottakat, igaz mindig tapsolt egy egy műsorszám végén, most elhúzta a száját. Ezt sokféleképp lehetett volna értelmezni. De már nem érdekelte. Már dühös volt. Már nem bánta, hogy vége. Életében nem sokszor alázták meg ennyire. Nem akarta, hogy körbelengje holmi talmi csillogás, nem akart semmit, csak hallgassák meg, csendben ráfigyelve. Ahogy ez szerinte illik.

A kérdés, amit feltett magának, furcsán fogalmazódott meg a fejében: tényleg ez a nagyok világa, ahová a magunkfajta szeretne eljutni? Ha ez valóban ilyen, tényleg kell ez nekem? De közben hálával nézett arra a néhány emberre, akik lelkesen tapsolva köszönték meg a produkciót, ezt az “irodalomra” fordított ötven percet. Érezte, ezért megérte.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…