Vétkek

– Vétkek –

Körbeért a minden,
önmagába zárult.
Ébren volt az Isten,
ébren várt és ámult.

Tengődött a végzet
szűk álmokba ragadt;
szenvedést tetézett
híg, konok öntudat.

Kapkodott az idő,
izzott, meg-megtorpant;
míg a hajszolt jelen
feszült, összeroppant.

Az akarat zilált,
átszőtte a teret:
kúszott, kivárt, s földre
rántotta az eget.

Vágyban rakott fészket,
illatost, a mámor;
eltörpült a szégyen,
illant, mint a kámfor.

Félelem ébredt és
önmagától hízott.
Gyűrűzött az éjben,
csillagokat kínzott.

Közöny ült ölekben,
némán, meg se moccant.
Árulás jött szembe –
árnyuk összekoccant.

Körbeért az Isten,
ébren volt, és ámult;
kevés volt a minden:
szeretetet árult.

Szekeres Nóra