A reformáció fácska

Marika néni nagyon szeretett volna egy japánszilva fát. Talán azért, mert ahol élt – Angliában – nem terem meg ez a gyümölcs, vagy azért mert felismerte értékes tulajdonságait, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kedvelte különleges, fanyar, édeskés, semmihez sem hasonlítható zamatát, ízét.

Veje nem ismert lehetetlent, ha a Mama kedvébe lehetett járni, és – az ördög tudja honnan – de hozott is egy nehezen beszerezhető, méregdrága facsemetét. Így amikor megérkeztek szokásos nyári vakációjukra magyarországi házukba, Marika néni legnagyobb örömére egy szép, termetes fácska fogadta őt a ház előtt. Volt is nagy boldogság, hát még amikor kiderült, hogy a hálás növény már az átültetés évében is hozott gyümölcsöket új gazdáinak az új helyén. Szerették, ápolták, dédelgették a szemnek tetszetős, különleges megjelenésű meredező ágait lengető fát.

Aztán elment Marika néni, elhívta őt a Mindenség ura. A fácska azonban nem maradt gazda nélkül, hiszen lánya és veje továbbra is szeretettel viselték gondját. Majd újabb gyász érte a családot, néhány évvel később veje is követte Marika nénit a csak egyszer bejárható, egyirányú úton. A magyarországi látogatások érthetően ritkultak, hiszen Marikának nem volt egyszerű egyedül ideutaznia.  Azonban a ház így sem maradt kihasználatlanul, mert felnőtt gyermekük viszont egyre többször tehette meg, hogy átruccanjon a szigetről, s remek sportautójával alig több, mint fél nap elég volt neki, hogy ideérjen. Csakhogy amikor fáradtan megérkezett azzal kellett szembesülnie, hogy nincs hol parkolnia. Egy drága, értékes, gyönyörű járművet, mégsem lehet csak úgy az utcán hagyni. Meg is született hát a megoldás, egy autóbeálló terve. Csak egy akadálya volt a megvalósításnak: az addigra már szép, sudárrá cseperedett, bőven termő, különleges szilvafa, amelyik éppen a tervezett kapu helye előtt pompázott.

Termő gyümölcsfát átültetni mindig kockázatos, hát még egy ilyen kényes, érzékeny növényt. A fő probléma azonban mégsem ez volt, hanem az, hogy hol lehetne elhelyezni a fát? No meg, hogy azóta aszfaltoztak az utcában, és alaposan körbeburkolták a szilvafát is, amelynek így éppen csak a víz felvételéhez szükséges szabad földfelület jutott. Nem maradt más hátra – még ha kevés esély mutatkozott is a sikerre – kiásni, elvágni a gyökereket és a kicsi lyukon kiemelve elszállítani megszokott helyéről.  Mivel a befogadót végül szerencsére megtaláltak: átültették a mi kertünkbe.

Új otthona igazából nem kínálkozott ideális helynek, időnk sem nagyon volt ősz táján hétköznap effélével foglalkozni, na meg sok jóval sem kecsegtetett a kényszerűen szakszerűtlen munka, de nem volt más lehetőség. Mégsem hagyhattuk, hogy a szemétbe dobják az egykor kedvelt, dédelgetett, csodás gyümölcseivel oly sokszor megajándékozó fát.

Végül így minden megoldódott, s délután, mikor a munkából hazaérkeztünk – szorgos kezek munkájának köszönhetően – a kis fa szomorúan, megcsonkítva, ott árválkodott a kert tövében. Hosszú, kósza ágai levágva, törzse megrepedve, torzója szomorú mementóként árulkodott arról, hogy a természet közelségét csak addig élvezték gazdái, amíg a csillogó technika ki nem követelte a területet.

Sokat nem tehettünk érte, de nagyon bíztunk benne. Gyakran bíztattuk, hogy tartson ki, eresszen gyökeret, maradjon életben. Erősen kétséges kimenetelű és egyenlőtlen volt a küzdelem. Először a leveleit hullajtotta el, aztán egyre másra száradtak el az ágai, végül valami élősködő költözött a kérge alá. Majd nehéz hónapok jöttek: megérkezett a tél, nagy fagyok, sok havazás és a zord idő.

A tavasz azonban új reménnyel köszöntött be. Megszabadítottuk a feleslegessé vált ágaitól, a permetlé elűzte az összes rosszakaró élősködőt, a friss marhatrágya pedig olyan vitamindózist jelentett, hogy újra remény csillant. Talán. Talán, mégis megmarad.

S a csoda megtörtént. Először egy levélke jelent meg, aztán sorra a többiek. A kis fácska pedig egyre erősödött. Új hajtások, ágak jelentek meg rajta, míg végül – az átültetése utáni harmadik évben – megérkeztek a gyümölcsök is. Nem sok, de egészséges, finom japánszilva termett a kis fácskánkon. Soha ilyen finom gyümölcsöt nem ettünk még!

Azóta is ott áll a kertben. Törzsén a repedés mára már bekérgesedett, ágai egyre vastagodnak, s idén tavasszal kifejezetten sok virág nyílt rajta.

Október végén kaptuk meg annakidején az elárvult kis jövevényt, a Reformáció ünnepén. El is nevezetük reformáció fácskának s születésnapján azóta is minden évben kap egy színes szalagot a törzsére, amely emlékeztet rá, hogy ismét elmúlt egy év. De hirdeti egyszersmind a természet legyőzhetetlenségét, a Teremtő akaratának mindenek felettiségét, a remény és a hit győzelmét is.

Minket pedig arra  a sok színes szalag, hogy soha ne feledjük: nem csak a növény, de az ember is megsínyli, ha teljesen elszakítják a gyökereitől! Előbb utóbb elpusztul történelme, múltja, megszűnnek családi kapcsolatai, megsínyli személyisége és végül bizonytalanná válik a jelene is. De ha egy pici gyökér, csak egy rövid kis töredék mégis megmarad, és társul hozzá elég akarat, akkor nem visszafordíthatatlan a folyamat. Akkor tudunk újra kihajtani, akkor mindig van remény. Van remény és van jövő.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…