Ők

1.

  A fiú lassan, de lépkedett. Már elhagyá rég a lakásajtót, a lépcsőházat is. Újhold volt, a tompa fényességben ragyogott a kosz a talpán. Mint a kíváncsiság a szemében, épp úgy. Egy fura szerzetet követett. Egy áttetsző testű, apró, manószerű, de angyalszárnyú és angyalarcú, tündériesen lebegő-libegő, kéklő aranyruhás, szürke ezüstsapkás, lepkemód szálldosó valamit. Valakit. Ez a lény előzőleg bepillantott a szoba ablakán, ahol a fiú el volt szállásolva. És a fiúnak feltűnt a sápadt arc, a verőfényes szem. Nem tudni, miért, de ment utána. Elhagyták a kicsi, csöndes utcát, felhőkarcolók közé értek. A különös figura fel- vagy leszállt egy hatalmas fémkonténerre. A fiú (tisztes) távolból figyelte. De nem vette le róla szemét. Kérlelhetetlen magabiztossággal és bizonyossággal. A különc teremtmény odaszállt hozzá és azt mondta:
  -Tudtam, hogy jönni fogsz.
   És folytatta.
  -Igen, bepillantottam a szoba ablakán. Neked feltűnt a sápadt arcom és a verőfényes szemem.
  A fiú leült. A földre, lábait felhúzta, átkarolta térdeit. Fejét lehajtotta, de tüstént utána ránézett arra, aki megszólította. Nem szólt. Helyette a tündér(?)
  -Nem hiszel bennem. Tulajdonképpen senki sem hisz, de mégis sokan… követnek.
  A fiú nem szólt.
  -Van, aki boszorkánynak tart. Legyen. Talán az vagyok. Az is. Van, aki angyalnak.
  Elmosolyodott, legalábbis úgy látszott.
  -Te vagy Olivér.
  Közben fenn az égen hunyorgott pár csillagocska, valaki elhaladt az utca másik oldalán: tovakopogott a cipője, de ő folytatta:
  -Nos, nem véletlen kukkantottam be szobádba. Illetve, ahol éppen voltál. No de hát mindegy-igaz-e?
  -Te tudod a bölcsességet. A bölcsességeket.
  A szárnyas lény mondta. A fiú továbbra is némán és csendben és szótlan ücsörgött, markolta térdét. Ám olykor fel-felnézett és a pillangószerű tündérkét figyelte. Ha az volt.
  Aztán visszahajolt és újból átölelte lábszárait.
  -Hadd meséljek neked valamit. Amikor még az ősatomba zárva éltem…-és elmesélte, amit akart.-Fiatal voltam, pedig időtlen vagyok.
  -Van egy füzeted. Beleírtad a vant és a nincset. Senkinek sem mutattad. De a nővéred látta. Az egyik. Persze nem érti.
  Mindenesetre ügyesen megfejtetted.
  Okos fiú vagy, Olivér. Senki sem látja? Én azt mondom neked: a világ meg fog ismerni és be fog fogadni. A vant és a nincset. És a Nagyot. Azt is leírtad. Ugye?
  No jó, ne szólj, elárulom: amit oda beleírtál, mind kisugárzik az űrbe, fénynél sebesebben, a végtelen téridőben.
  Mi van a kezedben?
  Olivér görcsösen szorongatta: egy fecskét ábrázoló, rézből vagy miből készült tárgyacska, kiterjesztett szárnyú fecskét ábrázol. Narancssárga.
  -Tudtad, hogy ez is, ő is, bár csak egy élettelen fémdarab, befogadta a Nagyot, amit leírtál? Pedig így van!
  Olivér végigsimította a rézfecskét. Hanem az csupán egykedvűen hagyta magát.
  2.
  Fénynél sebesebben száguldott egy fiatal lány is, fel a lépcsőn és be a rendőrkapitányság ajtaján. Hosszú, ébenfa haj, barna, értelmes szem, kerek arc, éppen mint Olivér. A portát nem is látta, de az ott ülő emberke felállt, eléje lépett és megállította finom, udvarias “Segíthetek?” kérdésével. A lány remegett. Mint a tenger felszíne viharkor. Mint a család macskájával szembenéző egérke.
  -Kérem… nagyon nagy baj van, a testvérem eltűnt… Az öcsém…
  És elhadarta, hogy 15 esztendős fiú, mentálisan nagyon beteg, autista, szorong, érzékeny.
  -Sokféle gyógyszert szed… csak tegnapelőtt érkeztünk a városba, látogatóba… és nem tudom, hová, de elment a lakásból, kérem, keressék meg, nagyon beteg, retteg az idegen helyektől… nem ismer itt senkit-nagyon kétségbe volt esve, kezeit tördelte, sírt. De megnyugtatták, bátorították, megvigasztalták. Ő a könnyeivel küszködve elárulta azt is: az öccse segítséget nem fog kérni, idegenekkel nem áll szóba, csak velük, a testvéreivel beszél. Ők viselik gondját kiskorától fogva. Ige, a szülők korán elhaláloztak. S ők, jó testvérekhez illően-méltóan példamutatóan gondozzák. Élelmezik, ruházzák, taníttatják. A róla való gondoskodást teljesen természetesnek veszik. Sohasem adnák intézetbe, ezt meg is ígérték neki. Nemrégiben például vásároltak neki: gyönyörű, hófehér kabátot. Bár még távoli a tél.
  Rendszeresen befizetik a közeli iskolába ebédre.
  -Ragaszkodik az állandósághoz, ahhoz, amit megszokott, nem bírja a változást…
  Itt megint elpityeredett.
  Az ügyeletes tiszt, egyenes tartású, figyelmes ember türelmesen végighallgatta. És kitöltötte, amit kell, utasította, akit és amire kell.
  -Meg fogjuk találni. Ruházata?
  A lány még mindig reszketőn:
  -Fekete póló, szürke térdnadrág volt rajta, amikor eljöttünk. Nem kellett volna egyedül hagyni, miért nem gondoltam erre…-megtörölte szemét, akár kétszer is.
  -És mezítláb volt… mindig úgy van és volt nála egy olyan dísztárgy… rézből készült, fecskét ábrázol, szétterjesztet szárnyakkal… körülbelül tíz centiméteres lehet…
  Olivér szereti az ilyesfajta kisebb, különféle alakú és színű, méretű tárgyakat, kézbe veszi, szorongatja, eljátszik velük valamit, valamiket.
  A rendőrök nekikezdtek a keresésnek. A lány úgyszintén: körbejárta az ominózus lakáshoz közeli és a tőle távolabbi helyeket, házakat, utcákat aztán újra és újra, bűntudattól mardosva, remegő lábakkal, elszorult torokkal.
  3.
  És átölelték egymást.
  -Olivér-a hangjában még mindig rémület rezgett-Olivér, hát merre jártál? Miért mentél el?
  Rémület, de gyöngéd testvéri-anyai szeretet is.
  -Ráadásul sötét volt,. attól is félsz.
  Olivér átkarolta. Körbenézett: két egyenruhás rendőr, arrébb két-három másik ember. Ismét a nővéréhez bújt. Aki egyre vigasztalta, hazavitte, megetette, lefektette. Olivér otthon elővette füzetét, beleírta a Szépet, a Képletet és az Örököt. Megmutatta nővérének is.
  -Nézd. Olvasd.
  A nővér ezt miért ne tette volna meg. A másik nővére is. Annak újdonsült férje. És a postás, a professzor, a polgármester. Olvassák, meg is értik. És… van, aki továbbírja.