Már régóta dolgoztak, de még mindig félhomály volt. Imre bácsi nagyot nyelt a hűvös levegőből, majd a járdaszegély mellett álló fának támasztotta régi, kopott seprűjét.
– Mennyi az idő? – kérdezte kollégái felé fordulva.
– Az órám szerint negyed nyolc – válaszolta az egyik.
– Percre pontosan?
– Miért akarod percre pontosan tudni? Talán randid lesz?
Imre bácsi halkan, szelíden kuncogott.
– Ugyan! Ötvenkét évesen én már nem megyek randizni.
– Pedig az a nő mindig olyan szépen néz rád, mikor erre jön. Tudod, amelyik ilyen tájban indul munkába. Korodbelinek tűnik. Csak ő később kel, mint mi, ezért kevésbé ráncos.
Imre bácsi kissé megszédült e szavak hallatán, kénytelen volt belekapaszkodni a fába.
Az a nő… Minden reggel pontosan hét óra huszonöt perckor halad el mellettük. És minden reggel hangosan köszön nekik azon a gyönyörű, csilingelő hangján. Néha még hozzá is teszi, hogy „jó munkát!” Csinosan öltözködik, blúzt és szoknyát visel. Parfümillatot húz maga mögött, amely még sokáig érződni szokott a találkozások után. Biztosan valami szuperállású, okos nő. Talán ügyvéd vagy mérnök. Imre bácsi sosem értette, miért köszön a közmunkásoknak, és miért babonázza így meg, hogy rajta kívül semmi másra nem tud gondolni. „Mikor jön már? Hány perc van még?”- ezek az idegtépő mondatok szüntelenül kavarogtak a fejében.
Imre bácsi fejében tényleg őrületes káosz volt. Ráadásul csak pár hét alatt fordult meg körülötte a világ. Az egész azzal kezdődött, hogy mikor este fáradtan esett haza a munkából, észrevette, hogy a fölötte lévő lakásból kiköltöztek. Persze addig is tudott róla, hogy ez fog történni, de aznap már észre is vette. Reggel ment el egy nagy autó a bútorokkal, délutánra pedig csak üresség és csend maradt. Elköltözött a folyton rohangáló kislány, az éjjel-nappal zenét bömböltető srác, meg az állandóan vitatkozó szülők. Jött az a ronda nagy autó, és magával vitte a „hangos családot”. Mert a lépcsőházban mindenki így hívta őket, és néhányan talán elégedetten sóhajtottak fel a távozásuk hallatán. Kivéve Imre bácsit. Imre bácsi nem örült, mert megérkezett egy apró, kihalt lakásba, ahol teljesen egyedül volt. És hiába kapcsolta be a rádiót, hiába nézett ki az utcára, már közel sem volt ugyanolyan, mint mikor ott zajongott tőle az élet pár méterre. Csak ült a konyhában egy rogyadozó széken, nézte a piszkosfehér falat, és a volt feleségén gondolkozott.
– Látod, mit csináltál? Itt hagytál egyedül, ebben a hatalmas lakásban. – mondta halkan a falnak, mert más nem hallhatta.
Tudta, hogy a lakás valójában egészen kicsi, és azt is nagyon jól tudta, hogy már bő három éve él egyedül, mégis csak abban a percben szólalt meg benne valami. Valami, ami azt mondta, hogy ez így nem lesz jó. Mert már három éve nem volt jó. Pokol volt, kietlen, sivár pokol. Nem olyan, mint egy fájdalmas lövés, hanem olyan, mint a lassú szomjhalál. És akkor, ott, azon a rogyadozó széken Imre bácsi megígérte a piszkosfehér falnak, hogy ő többé nem lesz egyedül.
Másnap reggel – pontosan hét óra huszonöt perckor – elsétált mellette az a bizonyos nő, és szelíden rámosolygott. Az a mosoly elárulta Imre bácsinak, hogy bizony ő az. Ő az, csak meg kell szerezni, csak bátorságot kell gyűjteni hozzá. Mindig mindenre van egy megfelelő alkalom.
Tehát Imre bácsi ma reggel is megbabonázott állapotban támasztotta a fát és várt. Hetekkel azután, hogy a „hangos család” elköltözött.
És ebben a zavaros pillanatban hét óra huszonöt perc lett. Imre bácsi számára a nap legfontosabb perce, mikor az a bizonyos nő elsétál mellettük. Nem is sétál, inkább figyelemre méltóan vonul, elcsábult tekinteteket vonva maga után. De ez az alkalom más volt, mint a többi. Most Imre bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy végre kinyissa a száját.
– Bocsánat hölgyem, megmondaná nekem a nevét? – hangzott a kérdés, miközben a titokzatos nő és Imre bácsi tekintete szorosan – és talán örökre- összekapcsolódtak.

Beck Brigitta az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Brigitta vagyok, tizenhat éves. Megtehetném, hogy hosszú bemutatkozást írok magamról, de…