PATAKPARTON
Úgy emlékszem, szombat délelőtt volt.
Ha tudni akarod,
enyhén felhős, enyhén napos,
a páratartalom hetvennyolc százalékos,
a levegő tizenhat fokos.
A mélyzöld füzek koronaárnyában
egy patak halkan csorgadozott.
Fülünkbe duruzsolt nappali álma.
Zöld bölcsejében hogy föl ne ébredjen –
nesztelen ballagtunk én és kedvesem.
Madárdal, finom bogárzsongás.
Légbe haló repülőmoraj.
Számlálatlan, titkos nyelveken
üzent nekünk a hatalmas csend.
Szívembe hatolt ez a lomha búgás –
zümmögő béke és lüktető varázs.
Romlatlan, örök, de földi valóság.
Tán a víz mosta ki innen
az instant világ hömpölygő sarát?
Netán a pusztító erők kevesellték
a rombolás ígérte csekély eredményt?
Vagy emberi jóakarat könyörült e tündérkerten?
Bárhogyan is, végtelenre tágultan
még ma is tart lelkemben
ez a húszperces séta,
s most már tudom,
hogy az emberiség peremén folyik
a megszűrt, ragyogó, tiszta lényeg.