Állunk egymással szemben.

Csak nézed a bőröm, amit érinteni vágysz, csak nézed a testem, ami templomod lehetne egy rövid időre. Látom a szemedben magamat. Látom a szemedben a nőt, aki itt és most vagyok. A burkot, amiben élek.

És most arra kérlek, te is láss!

Oszlasd fel a körvonalaimat!

Hagyd szertefoszlani a bőröm!

Láss a szövetek közé!

Lásd meg bennem a szikrát, ami lánggá lobban! Lásd a fényfonalat, ami összeköt az éggel! Kövesd az útját, gyere vele te is, hogy érezd, amit én! Hogy érezd, ki vagyok valójában. Testetlen valómban.

Lásd a fényem összeolvadni másokkal. Veled is…

Nézz belém. Nézz át a sejteken, nézz oda, ahol már nem tudsz megérinteni, csak egyetlen módon: szeretve. Tisztán.

Láss engem, igazán. Ne a porhüvelyt.

És csak azután szólj hozzám.