– Hé, Csílár, add már azt a zöldséget! – szólt rám Gergő hangosan. – Már vagy tíz perce csak bambulsz.

– Ne haragudj, csak elgondolkoztam – feleltem szárazon. – Mindjárt kész vagyok.

Villámgyorsan szelni kezdtem a sárgarépákat, éles késem hangosan csattogott a tükörsima, saválló konyhapulton. Az egész, hatalmas konyha egy ezüstszínben pompázó, műtőasztal-tisztaságú cellaként ölelt körbe engem. Fuldokoltam a falai közt. Pár perc alatt felaprítottam a petrezselymet is, aztán háttal a hatalmas hűtőszekrénynek dőlve próbáltam megnyugtatni egyre inkább háborgó gondolataimat. Lehunyt szemhéjam mögött újra és újra felsejlett egy hófehérre meszelt falú, palatetős ház, mellette tyúkudvarral, körülötte virágpalástba bújt gyümölcsfákkal. Szinte még a föld illatát is éreztem.

A szememet maró könnycsepp megállíthatatlanul tört utat magának. Kézfejemmel gyorsan letöröltem, mintha szégyellenem kellett volna, hogy le akar gördülni az arcomon.

– Hazamegyek – szakadt ki belőlem, mire Gergő értetlenül nézett rám.

– Rosszul vagy?

– Igazából nem. Vagyis nem úgy, ahogy gondolod – feleltem, miközben próbáltam kibújni a kötényből, amit még pluszban az egyenruhám elé kötöttem.

– Akkor maradj veszteg, és dolgozz! Még van vissza két óra a műszakból. Utána visszamegyek veled én is a szobába, aztán pihenünk egyet.

– Nem, Gergő. Amikor azt mondtam, hazamegyek, nem úgy értettem, hogy felmegyek a szobánkba. Hanem úgy, hogy HAZA megyek.

Gergő kezében megállt a kés, kezeit beletörölte az uniformisába, miközben felém fordult. Döbbenet ült az arcán.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte halkan.

– Úgy, ahogy hallottad. Nem bírom itt tovább. Haza akarok menni. Most azonnal.

– Te megőrültél? Mégis mihez kezdesz otthon? Egy vagyont keresel itt. Jó helyed van. A főnök is kedvel, megbecsüli a munkádat.

– Nem érdekel – suttogtam, közben egyre kisebbre hajtogattam a hotel emblémájával díszített kötényt, amiből közben sikerült kibújnom.

Gergő szemei hatalmasra kerekedtek, és hogy nyomatékosítsa nemtetszését, erőteljesen rázta a fejét.

– Minek mennél haza? Otthon nem mész majd semmire! Ott nem lehet boldogulni. Ott…

– Elég! – emeltem fel mindkét kezem, mintegy megálljt parancsolva a kibuggyanni készülő szavak áradatának. – Nem érdekel. Engem nem érdekel, hogy ott nehezebb boldogulni. Hogy nem lesz ennyi pénzem. Csak az érdekel, hogy muszáj hazamennem.

Csend telepedett a konyhára. Örültem neki, hogy csak ketten dolgoztunk, nem lett volna kedvem hozzá, hogy az osztrák kollegáinknak tolmácsoljam szóváltásunk okát. Hagytam, hogy Gergő megeméssze az elmúlt három perc eseményeit, csak aztán kezdtem beszélni.

– Amióta itt vagyunk, minden éjszakát végigsírok. Hiányzik az édesanyám. Hiányzik a falusi házunk, hiányzik a táj, a friss levegő…

– Ugyan már – vágott közbe Gergő, és láttam rajt, hogy nem érti, miről beszélek. – Este lemegyek veled a parkba sétálni, miután végeztünk. Szívhatsz itt is friss levegőt. Az anyukádat meg felhívhatod. Ott a Messenger, órákig beszélgethetsz vele.

– Nem – ráztam a fejem, arcomon közben szomorkás mosoly terült szét. – Nem hiszem el, hogy te nem érzed. Nem hiszem el, hogy te nem látod! Itt minden annyira más, mint otthon.

– Persze, hogy más. Itt nem kell azon gondolkoznom, hogy miből húzom ki a hónap végéig – nevetett fel gúnyosan Gergő.

Először úgy gondoltam, nem magyarázkodom. Elvégre nem tartoztam neki semmivel, csak haverok voltunk, akik egy szerencse – vagy szerencsétlenség – folytán ugyanabban a tiroli hotelban kaptunk munkát. Egy jobb élet reményében jöttünk. Mindent gondosan elterveztem, mielőtt idejöttem, számításokat végeztem, előre örültem a rengeteg pénznek, amit ígértek – és amit meg is kaptam minden hónapban. Csak egyetlen dologgal nem számoltam. Egy dologgal, amiről korábban csak hallottam, amiről talán el sem hittem, hogy igazán létezik: a honvággyal.

Nagyot sóhajtottam, aztán mégis beszélni kezdtem. Nem magyarázkodni, csak beszélni.

– Nem hiszem el, hogy te nem érzed. Magyarországon még a levegő is más. Más érzés a tüdőmnek, amikor teleszívom vele. Életet szívok magamba, ha otthon lélegzem! Más ízű a víz, más a kenyér, más a gyümölcs. Mintha más Nap érlelte volna. Finomabban simogat a napsugár, másképp borzolja össze a hajam a szél! Más a táj, szebbek a lankák, frissebb az eső! Még a búzakalászok is másképp lengedeznek a szélben, és a legtökéletesebb aranyszínben csillognak, ami csak létezik! Szebben énekelnek a madarak! Otthon más íze van a szeretetnek is! És más illata a barátságnak! Otthon érzem, ahogy láthatatlan gyökerekkel kapaszkodni tudok a földbe! A MAGYAR földbe! – könnyek csorogtak az arcomon, de nem töröltem le őket. Többé már nem. – Nem kell a pénz. Inkább eszek esténként zsíros kenyeret lila hagymával, amit a mama hoz be frissen a kertből. Inkább iszom a csapvizet. Inkább dolgozok keményebben, hogy boldoguljak, de haza kell mennem. Ott akarok élni, ahol az emberek lelke piros-fehér-zöldben lobog, ahol mindenki folytatni tudja azt a mondatot, ami úgy kezdődik: talpra magyar…

– Hí a haza – suttogta Gergő, hangja furcsán megbicsaklott közben.

De én még folytattam.

– Hiányzik anyu! Hiányzik az öcsém! A nagymamám. Nem érdekel a Messenger, nem beszélgetni akarok velük, hanem átölelni őket, aztán csendben ücsörögni velük a diófa alatt és hallgatni a tücsköket, ahogy napnyugta közeledtével előbújva rázendítenek. Csak békésen üldögélni akarok velük, beszívva közben a magyar levegőt, kortyolgatva egy kupica magyar pálinkát, és várva az éjszakát, amit végre nyugodtan, a szülői ház szobájában végigalhatok.

Könnyeinken keresztül egymást bámultuk.

Vánszorogtak a másodpercek, de nekem már nem fájtak. Mert döntöttem. Tudtam, hogy hazatérek. Gergőhöz léptem, átöleltem a nyakát, arcomat könnyáztatta arcához simítottam.

– Nem akarok sírni többé, amikor meghallom a Himnuszt – súgtam a fülébe. – Engem hív a hazám. Bármilyen nehéz is ott. Csak ott van helyem.

Elhúzódva a szemébe néztem, és láttam benne a felismerést. Láttam benne visszatükröződni a saját piros–fehér–zöld lelkemet. És előre láttam, milyen szavakat fognak formálni az ajkai, amikor megszólal.

– Én is megyek…