Már megint csörög a telefonom. Gyorsan begombolom az ingemen az utolsó néhány gombot, aztán rápillantok a kijelzőre. Anyám az. Már megint. Mivel alig tíz percem van rá, hogy leérjek a buszmegállóba és elkapjam az utolsó olyan buszt, amivel még esélyem van időre beérni az irodába, hagyom a mobilt tovább csörögni. Majd este visszahívom. Kapkodva felhúzom a cipőm, magamhoz veszem az aktatáskám és már robogok is le a lépcsőn, közben pedig, mint minden reggel, káromkodva nyugtázom magamban, hogy a lépcsőháznak valószínűleg még a tegnapinál is undorítóbb, dohos, állott szaga van. Kirontok az utcára, át a zebrán, és éljen! Az utolsó pillanatban érkezem a megállóba, pontosan egyidőben a buszommal.

Munka közben többször is eszembe jut anyám, biztosan aggódik, amiért már napok óta nem ér el, úgyhogy most tényleg megfogadom magamnak, hogy este visszahívom.

Sajnos azzal nem számolok, hogy estére feljönnek a haverok egy karton dobozos sör kíséretében. Csak úgy tizenegy körül, miután hazaszállingóznak veszem észre, hogy a telefonomon öt nemfogadott hívás villog, természetesen mind az öt anyámtól. Ilyen későn már mégsem hívhatom vissza. Majd reggel.

Egész éjszaka nyugtalanul alszom, forgolódok, jár az agyam, hol lerúgom magamról a takarót, hol nyakig magamra húzom. Rossz érzésem van. Valamikor hajnalban sikerül csak elbóbiskolnom, így reggel, amikor csipogni kezd az ébresztőórám, alig bírom kinyitni a szemem. Kivánszorgok a konyhába, és félálomban elkészítem az életet adó kávémat. A nagyobbik bögrét töltöm tele, három kockacukrot pottyantok bele és csak kevés tejet. Muszáj magamhoz térnem, nem késhetem le a buszt.

Amíg kevergetem a feketét, bekapcsolom a telefonom és már éppen kikeresném anyámat a névjegyzékből, hogy végre visszacsörgessem, amikor egy ismeretlen számról bejövő hívásom érkezik. Ki lehet az ilyen korán?

– Tessék – mormogok bele álmosan.

– Jó reggelt kívánok – hallok meg egy idegen női hangot. – Horváth Zsombort keresem.

– Én vagyok, miben segíthetek?

– Sajnálom, rossz hírekkel kell szolgálnom Önnek. Az édesanyja az éjszaka elhunyt. A szomszédok találtak rá…

Verítéktől lucskosan ébredek, a mellkasom zihál, a kezem reszket. Az órára pillantok: hat óra múlt tíz perccel. A telefonomért nyúlok, bekapcsolom, remegő ujjaimmal alig vagyok képes beütni a pin kódot.

Várok.

Nem érkezik semmiféle hívás. Megnézem a híváslistát, nem keresett senki ismeretlen számról, az utolsó név most is, mint szinte mindig, anyámé. Kézfejemmel megtörlöm verítéktől nyirkos homlokom és felkelek. A konyha felé botorkálva hálát adok, amiért csak álmodtam ezt a szörnyűséget.

– Holnap hazamegyek hozzá – mondom ki hangosan, hogy ezzel is nyomatékot adjak a gondolatnak, ami most fogalmazódott meg bennem, aztán kezdődik a reggeli teendők sorozata: kávé, fürdőszoba, öltözés, aktatáska, rohanás a buszmegállóig. Az egyetlen, ami ma reggel mégis más, az a lelkem furcsa háborgása. Nem csitul, sőt, egyre inkább dübörög, szinte dühösen lüktet belülről, azt harsogja: Édesanyám!

A buszom bekanyarodik a sarkon, beáll a megállóba, én pedig… én pedig rohanok az első taxiig, száguldok a Nyugati felé, beviharzok a jegypénztárba, és zihálva kérdezem az üvegablak mögött ülő hölgyet:

– Kérem, mondja meg nekem, mikor indul a következő vonat Kanizsára?

– Szerencséje van, uram. Úgy tíz perc múlva fog kifutni egy gyorsvonat.

Néhány óra múlva már az ismerős betonjárdán lépdelek hazafelé. Megállok a zöld vaskerítés előtt, és szinte kiszakad a sóhaj az ajkaim közül, mikor meglátom az én drága édesanyámat az ablak alatti kis padon ülni. A kiskapu nyikorogva enged a nyomásnak, ahogy óvatosan belököm, anyuhoz sétálok. Lehunyt szemmel, hátát a fehérre meszelt falnak dőlve pihen a délelőtti napsütésben. Az ölében heverő macska készségesen dörgölőzködik a kézfejemhez, ahogy felé nyúlok, de anyu nem mozdul. Finoman megrázom a vállát, miközben elé guggolok.

Felpillant. Homályos, szürke szemeit apró pillák szegélyezik, megrebbenek, ahogy kimondja:

– Fiam! Hát hazajöttél!

– Igen, édesanyám – súgom. – Hazajöttem!