Jellem és küzdelem
Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretem a távol-keleti küzdősportokat. Művelésük messze többről szól, mint látványos rúgásokról, filmekben bemutatott – sokszor trükkökkel létrehozott – ütés és védekezés technikákról, ahogy az Európában elterjedt. Efféle harcművészetet művelni egyfajta életformát, elhivatottságot, sőt életfilozófiát követel. Nem véletlen, hogy a legnagyobb mesterek kolostorokban éltek, s életüket egy-egy mozgásforma elsajátítására, tökéletesítésére szentelték, így példájuk türelemre, alázatra, szerénységre, nyíltságra, becsületre, hősiességre, mások tiszteletére tanítja, neveli a követőit. Ugyanakkor nem vagyok a híve az Európában meghonosodott, sőt olimpiai sportággá vált küzdő stílusoknak. A birkózás, de még inkább a boksz erősporttá silányult, gladiátor alkatú fiatalemberek szorongatják, gyűrik, vagy épp ütik, vágják egymást, s már messze nem a technika s a másik akaratán, szellemén való felülkerekedés a cél, hanem egyszerűen az ellenfél letarolása. A közönség pedig üvöltve éljenez egy megrendítő ütés után s élteti a győztest, ha úgy sikerült, hogy a másik ájultan rogy le a földre. Számomra elfogadhatatlan az a küzdelem – sport? – amelynek az a módszere, hogy a két ellenfél ököllel üti egymás arcát.
Ennek egyik legkeményebb változata az úgynevezett ketrecharc, ahol csak minimális védőfelszerelés viselése kötelező, s ahol – kevés kivétellel – gyakorlatilag minden megengedett a két küzdőnek. Ütni, rúgni, fojtogatni. A szabályok is egyszerűek: mindegy honnan jössz, hol tanultál, milyen stílust képviselsz, jószerével addig tart a küzdelem, amíg az egyik feladja, vagy harcképtelenné válik. Amitől a közönség őrjöng és boldog, kiváltképp, ha a mérkőzés végén a választottjának kezét lendítik magasba. A cél persze valójában nem ez, a cél a sok pénz, amit küzdők és edzőik – győztesek és vesztesek egyaránt! – szervezők, rendezők, befektetők és tulajdonosok keresnek ezzel a kegyetlen attrakcióval. S a mesés haszon ritkán marad el, hiszen van rá igény……
A minap televízió „lapozgatás” közben belebotlottam egy ilyen mérkőzésbe. Már csak másodpercek voltak hátra, a közvetítő felemelt, izgatott hangon tájékoztatott, hogy micsoda különleges sporttörténeti esemény lenne, ha ez az állás megmaradna, hiszen így a jóval esélytelenebb versenyzőé lenne a győzelem, vele a világbajnoki cím és a dollár tízmilliók. S mire végigmondta véget is ért a küzdelem, szétválasztották az összegabalyodott, kimerült, vérző, de szerencsére talpra állni azért tudó ellenfeleket, akik levegő után kapkodva próbálták fogadni a közönség ovációját. S ekkor váratlan dolog történt. Az imént még a halálos szorításból nem engedő győztes odament a jóval esélyesebbnek tartott, ám a világbajnoki címétől épp az imént megfosztott ellenfeléhez, letérdelt előtte, majd japán szokás szerint földig hajolva köszöntötte őt. A vesztes döbbenten állt, s érezhetően elcsendesült egy pillanatra a zajos aréna is miközben az imént parádés győzelmet arató viador nem volt hajlandó felállni, míg küzdőtársa meg nem érintette, fel nem segítette őt. Ez a sportoló olyasféle emberi nagyságról és alázatról tett tanúbizonyságot, amely csak keveseknek adatik meg a sportok háza táján.
Tanulni. Ez a szó villant át bennem. Tanulni. Na, ezt kellene eltanulnunk! Hogy hasonló szerénységgel tudjunk odafordulni másokhoz, ha úgy adódik, hogy – az Úrnak hála – győztes helyzetbe kerülünk. Amely nem szabad, hogy fölényessé, nagyképűvé, dölyfössé, pökhendivé tegyen bennünket, miközben saját dicsőségünk fényébe sütkérezve tetszelgünk a sikeres ember szerepében. Hiszen be kell látnunk sokszor csak a szerencsén, és a Gondviselésen múlik, hogy melyik oldalra kerülünk. A lényeg azonban mégis az, hogy akár így, akár úgy lesz, mit tudunk személyiségünkben profitálni életünk egy-egy apróbb, vagy nagyobb momentumából. Növekszik e emberi nagyságunk, szerénységünk egy győzelemtől, vagy inkább elbizakodottságunk hízik nagyra?
A mérkőzésért járó pénzt egészen biztosan megkapták a küzdő felek, de nemes jellemet, követendő magatartást sem az éremosztók, sem a közönség, sem pedig a vastag pénztárcájú befektetők nem tudnak adni senkinek.
Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…