1

A fennsíkon szél fütyül az erdősávon át,

Hol a fészke rejtekén, mit őriz kismadár,

Szélben hajladozva, mint az érett búzaszár,

Borzolt tollakkal, mert riogatja bokorág.

 

A madár sorsa ilyen, lármás és veszélyes,

Élelmet kutatnak, míg elhagyva fészküket,

Fiókáik versengnek, kiveszik részüket

A táplálékból, melynek mértéke szeszélyes.

 

Az ég azúrban fürdik, a nap heve konok.

Az ősi aggodalom kíméletlen hajcsár.

Csöndes magány helyett az élet olyan lármás,

 

 

Lüktet rendületlen, mint a rég pergő homok.

Mely tudja a szélnek ezernyi baja vár rá,

A hegyfok alatt port kavar; alig látni már.

 

2

A hegyfok alatt port kavar: alig látni már,

Közeleg egy vad vihar, mint őrjöngő titán,

De amikor lecsendesül s megnyugszik a táj,

Behegednek a nyílt sebek, már semmi se fáj.

 

Napsugarak, langyos szellők érzik s így van jól,

Fűnek, fának pezseg vére, ritmust zakatol,

Lesz majd egy fa, kiválasztott, századokon át

Zavartalan növesztgeti a lombkoronát.

 

Lesznek dalok, örömtelik a fák tetején,

Hangicsálnak majd bogarak fűszálak hegyén,

Gerlicék turbékolnak, fuvoláznak rigók,

 

 

A gyönyörtől elkábultan, mint a vadcsikók.

Minden pezseg, zsong, bong és oly termékenyítő,

Épp most fordul kikeletre, micsoda idő.

 

3

Épp most fordul kikeletre, micsoda idő!

Langyos szellők lengedeznek szívmelengetőn,

Szemünk, mintha csak káprázna, pompázik a rét,

Jó lenne, ha közelebbről megismerhetnénk.

 

Ha értenénk az erdők örökzöld világát,

Madarak csicsergését, szépséges imáját,

A csobogó patak mesés kálváriáját,

Boltozatos lombkoronák cirógatását.

 

Búgó hangon, szelek szárnyán, mérföldeken át,

Hallani egy harang hangján az úrvacsorát.

Magasságok magasába repít az idő,

 

Sutba vág minden érvet, mert az kimerítő,

Nyugovóra készül a hold, már nem reszkető,

Lombok közt ül egy város, mely hirtelen kinő.

 

4

Lombok közt ül egy város, mely hirtelen kinő,

A mérete, szépsége éppen megfelelő,

Az égen esőfelhők járnak émelyegve,

Ha terhük tennék le, térdük sem remegne.

 

Távolabb még látni az erdőcsík peremét,

A lehanyatló napnak kivérzett tetemét,

Magába zár az est a védtelen vidéken,

S mint a szerelem, csak ül némán börtönében.

 

Szellők szaporáznák meg lépteit az éjnek

Rakoncátlanok, még haragjától sem félnek.

Ha egy harang álmában véletlenül kondul,

 

Ijedten ébred, egyszersmind utána fordul,

Majd megnyugvást talál, hisz neki semmi se fáj,

Bársonyán ül az este, épp fürdőzik a táj

 

5

Bársonyán ül az este, épp fürdőzik a táj,

Oly elgyötört, fáradt a teste, frissülne már,

Szélben futó fehér felhők mérik a vidéket

Idő áll egymagában, mint múló igézet.

 

Levelek mocorognak dúsan a föld felett,

Faágak magasában, ha jő a kikelet,

Új alkonyat hűvösében bukkan fel a hold

Mint egy eleven kisgyerek, s messze csatangol.

 

Lemenőnap sugaráról álmodik a föld,

Az ezernyi árnyalatról, ahogy szétfröcsköl,

Simogató langymelegről, ami neki szólt,

 

A pacsirta énekéről, oly megható volt,

Az este ül bársonyán, épp fürdőzik a táj,

Várok még egy kicsit, míg rosszkedve tovaszáll.

 

6

Várok még egy kicsit, míg rosszkedve tovaszáll,

Hisz kacér szemében, bár ébredezik a vágy

Mely arcát szépíti; hol az öröm ver tanyát,

Én visszafogottan őrzöm lelkem nyugalmát.

 

Rakoncátlan fürtjei versenyezve széllel,

Mint pirospozsgás arca, teli szenvedéllyel,

Csapong szelídítetlen, akár a képzelet,

Ha útjára engedve teszi, mit nem lehet.

 

Ó, fiatalság, te szertelen, mohó, vidám,

Szabad lelkű, romantikus, művelt kurtizán,

Tudom, érted elkárhozni sem nagyon nagy ár,

 

És csak, lelkünk üdvösségét szennyezheti sár,

Tudod, én úgyis várok rád minden tavaszon,

Nőm illatát érzem ódon, süppedt teraszon.

 

7

Nőm illatát érzem ódon, süppedt teraszon,

A szobában, az ágyon, a pehelypaplanon,

Tavaszrezdülésben, s ha rügy fakad az ágon,

Én mindenütt az ő szép szembogarát látom.

 

Mint biztató ígéret, mely könnyíti álmom,

És melyben, lehet, hogy csak magamat sajnálom,

Azt a veszteséget, hiányt, keserű érzést,

Azt a megbocsáthatatlan, konok meg nem értést,

 

Vádat, melyet vadul egymás fejéhez vágtunk,

Akartuk, hogy fájjon, de mégsem annak szántuk,

Elmaradt a feloldozás, lelkünk is fázik,

 

Vajon, mikor jutunk el a megbocsátásig?

Nőm illatát vágyom, lépteit az avaron,

Pillantását, mely olvaszt már kora tavaszon.

 

8

Pillantását, mely olvaszt már kora tavaszon,

S hoz lázba, mint férfit, magamon tapasztalom,

Mert nyugtalanság ver tanyát zsigereimben,

Csalóka képeket szőve reményeimben,

 

Megrabolva tőlem az éj nyugalmát, csendjét,

Az álmok szép óráit, lelkemhez hű gesztjét,

Bár tudom mikor jönnek álnok, hazug csókok,

Mint megrögzött drogos, ezen is csak mosolygok,

 

Mikor pedig átölelnek a gyöngéd karok

Én balga, úgy hiszem, hogy ettől boldog vagyok,

Pillantása reményt ad, és sorvaszt tavaszon,

 

Lázba hoz, meggyötör, magamon tapasztalom.

Előrelátóként majd leteszem a lantot,

Ha a tó hullámai nyaldossák a partot.

 

9

Ha a tó hullámai nyaldossák a partot,

Felidéznek bennem egy hóbortos kalandot,

Mely itt kezdődött, a partra futó fövenyen

Hová jártam; sütött a nap verőfényesen.

 

Ringatózó csónakom a parttól nem messze

Kikötve várt rám, hogy az evezőm emelve,

Hajózzunk egyre beljebb a kéklő vizeken,

Magunkkal víve egy lányt, ki nem volt idegen,

 

De olyan közeli sem, mint szerettem volna,

Hogy szerelmi tüzével engem istápolna,

Csak játszott velem, ingerelt a nézésével,

 

Szította a vágyat sugárzó szépségével,

Ügyelve, ne vegyem komolyan a kalandot,

Talmi csillogás veszi kezébe a lantot.

 

10

Talmi csillogás veszi kezébe a lantot,

S hallgattatja el szívemben a vészharangot,

Fonott vörös hajában lobot vetve a nyár,

Velem incselkedik; mert szikrázó fénysugár.

 

Virágmintás kartonruha takarja testét,

A lényeget fedve, mint csillagok az estét,

Szép porcelán válla az ujjatlan ruhában,

Úgy fest, mint manöken a katalógusában.

 

Csak szeme ne követne, igézne meg folyton,

Ne könnyeznék érte, mint felhők az égbolton,

Csak ne bocsátanám meg hűtlen mosolyát,

 

Akkor nem lennék féltékeny egy életen át,

És hangom sem lenne indulattól remegő,

Félig tárt ablakon érkezik a levegő.

 

11

Félig tárt ablakon érkezik a levegő,

Ölelkezve, csendesen, lágyan, mint szerető,

Kint a háztetők felett már zenitjén a nap,

Minden csinos lány után megfordul, oda kap,

 

Simítja hajukat, lesegíti kabátjuk,

Amfora testük tökéletességét szánjuk,

Rövidülő szoknyákat, magassarkú cipőt,

Melltartó nélküli divatos fáklyavivőt,

 

Aki tetszeni akar mohó férfiaknak,

Lányokat, asszonyokat, kik nekünk maradnak,

És este, levetvén a robotban nyűtt ruhát,

 

Feledtetik velünk a nap negatívumát,

Hozzánk simulnak, mint kedves, régi szerető,

Meg néhány hangfoszlány, az is csak oly lebegő.

 

12

Meg néhány hangfoszlány, az is csak oly lebegő

Fuvallat; mutatja útját térnek az idő,

Múlt és jelen hallhatja hangom, nem fecsegő,

Inkább óvó, féltő, aggódva is szerető,

 

Hiszen több ezer éve ismerlek már téged,

Voltam apád, anyád, gyereked, feleséged,

Magamra ismertem benned, hazataláltam,

Tudom mikor gondolsz rám, mikor vágysz utánam,

 

Értenélek akkor is, ha semmit se szólnál,

Ha nem tudnám rólad, hogy lélektársam volnál,

Tudom, te adsz értelmet eme létezésnek,

 

Lelkem csodáinak, és minden rezdülésnek,

Köszönöm neked, ha a szíved magába zár

A szerelmes szív óvatlan, reménykedve vár

 

13

A szerelmes szív óvatlan, reménykedve vár

Igaz szerelemre, melytől magára talál,

És nem kínlódik végtelen gyötrelmek között,

Nem mond baljós ítéletet boldogok fölött.

 

A szerelmes szív, miközben új erőre kap,

Úgy érzi, hogy számára nincs más, csak ünnepnap,

Álom és ébrenlét számára már nem csoda,

Ahol kedvese él, csupa márványpalota.

 

Gyémántok ékesítik a ruháját, lelkét,

Tündöklő fénysugárban kíséri szerelmét,

Arany haját fésüli, álmodozva játszik,

 

Nem csoda, szemében rendkívülinek látszik.

A szerelmes szív óvatlan, reménykedve vár

Minden ostoba kétkedést eleve kizár

 

14

Minden ostoba kétkedést eleve kizár,

A feltételezés, mely szerint jó úton jár

Minden ember, ki képes balsorsát feledve,

Önként kiképezni magát a szerelemre.

 

Valljuk be őszintén, az élet egy iskola,

Megbukhat akárki, ha már nem való oda,

Az éretlen nebuló, kinőve a padot,

Tán sohasem éri el azt a magaslatot,

 

Ahol minden szerelmes, ki szabadon szárnyal,

Versenyre kél a léttel, versenyre a vággyal,

Gyermekét szeretve neveli a jövőnek,

 

Segíti útján, hol a szerelmek szövődnek,

Ha nem így van a szerelem ülheti torát

A fennsíkon szél fütyül az erdősávon át

 

15

A fennsíkon szél fütyül az erdősávon át,

A hegyfok alatt port kavar, alig látni már,

Épp most fordul kikeletre, micsoda idő,

Lombok közt ül egy város, mely hirtelen kinő.

 

Bársonyán ül az este, épp fürdőzik a táj,

Várok még egy kicsit, míg rosszkedve tovaszáll,

Nőm illatát érzem ódon, süppedt teraszon,

Pillantását, mely olvaszt már kora tavaszon,

 

Ha a tó hullámai nyaldossák a partot,

Talmi csillogás veszi kezébe a lantot,

Félig tárt ablakon érkezik a levegő,

 

Meg néhány hangfoszlány, az is csak oly lebegő,

A szerelmes szív óvatlan, reménykedve vár

Minden ostoba kétkedést eleve kizár

  Bolgárfalvi Z Károly az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem 1954. szeptember 24-én, értelmiségi családban. Apám a Budapesti Műszaki…