Egy ködös téli reggelen,
aludt a föld is dermedten,
jeges dér lógott a fákon,
mélabú ült a magányon.
Megremegtette a testem,
nehezen teltek a percek,
a hideg foga harapott,
fagyosra csipkedte arcom.
Szívem hevesen dobogott,
kabátommal takarózott,
sejtjeimben félelem járt,
az erőm is máshol kószált.
A csend némán várakozott,
perceket hosszúra nyújtott,
a nap néha kikukucskált,
kinézett ködös ablakán.
Kocsi kereke csikorgott,
téged búcsúzásra hozott,
fagyott könny gurulásában,
búcsút intett bánatába.
Szótlanul vártam, néztelek,
csak a lelkünk beszélgetett,
hang nélküli szép üzenet,
melyet senki más nem értett.
Néma maradt a zokogás,
akadozott a sóhajtás,
lélekruhádat felvetted,
azzal törölted könnyemet.

Kozma Barnáné Dandé Valéria vagyok,  három éve írok verseket, novellákat  és meséket. Az irodalom szeretete végig kísérte életemet.…