Napsütötte, árnytalan, meleg délután izzasztotta a földeken dolgozó emberek homlokát. Egyre nehezebbnek érezte fáradt, kérges tenyerük a kopott kapanyelet.

A közeli úton elhaladt néha egy-egy lovas szekér a többségében nádfedeles, tornácos vályogházak előtt, ahol rongylabdájukat rugdosták a vidáman játszadozó fiúgyermekek.

A zsengekorú Misi és a vele egyidős Bandi a vasút mentén terjeszkedő bodzabokrok felé vették az irányt, hogy megtömjék zsákjukat a különleges illatú növények gyógyításra szánt szépséges virágaival. Derűs hangulatban képzelték maguk elé azt a csodásan szóló sípot és messzire lövő puskát, amit majd a letört bodzaszárból alkotnak meg együtt.

Két jóravaló zsidó kereskedő élt Királytelken a családjával. Akik ismerték őket, ma is könnybe lábadt szemmel emlegetik Neumann Sanyi bácsi és Berkovits Nándi bácsi jóságát. Mindig szívesen adtak egy kis sót, paprikát, vagy bármit, ami sürgősen kellett, s mindketten megértően fogadták el a pénz híján adott két cső tengerit. Ha valakinek épp az esti lámpagyújtás előtt lett kevés a petróleuma, a boltosok egymástól függetlenül, teljes természetességgel nyitották ki pár percre az amúgy már zárva tartott üzletet. Nem volt olyan rászoruló a környéken, akin nem segítettek volna. Többek között ezért is nyújtott szívszorító látványt a falu népének, amikor fegyveres csendőrök kíséretében 1944-ben családjukkal együtt a kegyetlen halálba hurcolták őket.

A bodzagyűjtéssel Sándor bácsi bízta meg Misát.  A gyógynövény eladása, felhasználása előtt évek óta az ő padlásukon szárította a virágot, esetenként két kenyeret vagy más élelmiszert adott érte cserébe.

A fiatalok lassan értek a házaiktól messze található úti céljuk helyszínére. A korábban kitanultak szerint óvatosan szakították le kezeikkel az ernyőhöz hasonlító fehér virágokat. Előbb a talpuk mellett zöldellő fűre, majd mikor már szép nagy csomót alakítottak, a zsákjukban helyezték el elégedetten gyűjteményüket.

  • Jó sokat szedtünk! Ebből aztán lehet gyógyszert készíteni! – örvendeztek.

Tőlük nem annyira távol, saját szülei földjén kapált a grófok erdésze, a görbeorrú Kocsor a menyasszonyával. Miután észrevette a fiúkat, felkapta földre tett, szinte állandóan magánál tartott fegyverét, s egyenesen feléjük sietett.

  • Csak nem a zsidóknak akarjátok vinni a bodzavirágot? –  kérdezte gúnyosan.
  • Sándor bácsinak visszük! – válaszolták megszeppenve a kisfiúk.
  • Nem visztek ti innen semmit! Na, borítsátok ki gyorsan!

A gyermekek riadtan öntötték ki a szorgalmasan szedett, egyébként bárki által szabadon betakarítható, vadon nőtt orvosságnak valót. Rettenetes félelem lett úrrá rajtuk a férfi kiabálós hangjától, hatalmasnak tűnő termetétől, s a gyilkolásra alkalmas eszköz látványától is.

Kocsor önelégült élvezettel nézte rettegésüket, miközben azon törte a fejét, hogyan ijeszthetne rájuk még jobban. Háttal egymásnak állítva őket, puskáját feléjük tartva ordítozott:

  • Na, most lőlek agyon benneteket! Álljatok rá a bodzára és táncoljatok! Na! Mi lesz?

A gyerekek remegő lábakkal tipegtek a virág tetején.

  • Na, most lövök! Na, most! – ismételgette, miközben hol egyikük, hol másikuk irányába fordította a puska csövét.

Az ember menyasszonya – aki az állomásfőnök lánya volt – kacagva gyönyörködött a jelenet láttán. Még a kapát is eldobta, annyira nevetett. Párjának tetszett, hogy szeretett hölgyének kedvére válik, amit ő csinál, ezért tovább folytatta aljas játékát.

  • Ne csak táncoljatok! Énekeljetek is, de nem akármit!

Az éneklést Bandi kezdte el bátortalan tekintettel, pityergéssel kevert elcsukló hangon:

„Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért csüng a könny ott fenn a hegyeken. Késmárk felől fújja a szél, árva magyar kalászokból panaszos a kenyér.”

Misinek azt kellett eldalolnia, hogy „Éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel, egy rabbi, két rabbi, megdöglött a fő rabbi, bátorság. Éljen Szálasi!”

A fiúk ismerték ezeket a dalokat, azoktól hallották és tanulták meg, akik már 12 éves koruktól kötelezően a Levente mozgalom helyi csapatának tagjai voltak, majd a korhatár betöltésekor nekik is be kellett állniuk a leventék sorába.

Az iskolában szintén hangzottak el hasonlók, mint ahogyan az oktatásnak a zsidóellenesség is része volt. A pap, aki a hittant tanította, gyakran arra ösztökélte tanítványait, hogy zsidóboltban ne vásároljanak, csak keresztény boltban, s mindemellett arra, hogy református vagy evangélikus nőt majd el ne vegyenek, mert azok istentelenek, csak akkor házasodjanak velük, ha visszatérnek a katolikus hitre.

Kocsor megállás nélkül folytatta az ártatlan, gyenge gyermekek alázását. Senki nem volt a közelben. Gyors iramban letört egy szál csípősvesszőt egy fáról, s azzal csapkodta a kicsik fejét és a fülük hátulját, akik nyakukat ösztönösen vállukba húzva, tenyerüket a sértett pontokhoz kapva próbálták meg a további ütések elleni védekezést.

  • Na, álljatok szembe és pofozzátok egymást! Nagyobbat! Még nagyobbat! Ne akarjátok, hogy én pofozzalak benneteket! – kiabálta, miközben menyasszonyával harsányan hahotáztak a pofonok csattanó hangján.
  • Játszatok katonásdit! Meneteljetek! Kiabáljátok, hogy „Egy, kettő! Egy, kettő!” Hangosabban! Nem hallom! – következett a másik gonosz parancs.

A gyerekek fájdalommal telve követték az utasításokat. Halálfélelem mardosta őket. Túl fiatalok voltak még, védekezésre képtelenek. Elfutással meg sem próbálkoztak. Valamelyest fel tudták mérni magukban, hogy úgysem jutnának messzire, Kocsor bizonyára elkapná, s talán még le is lőné mindkettőjüket.

  • Az apátok nyilas mindenit! Adok én nektek, zsidónak bodzát vinni! – folytatta ordibálását az erdész. Meg ne lássalak még egyszer benneteket!

Végül nagy nehezen elengedte a porig alázott, síró fiúkat, akik bánattól terhelten, üres kézzel tértek haza.

Reszketve, elgyötörten léptek be az ajtón, s panaszolták el az éppen együtt beszélgető anyáiknak a velük történteket. A kétségbeesett asszonyok vizes ruhával próbálták mérsékelni fiaik vesszőnyomok okozta fejének és fülének fájdalmát, s átkot szórtak arra az alávaló ördögre, aki így elbánt a csemetéikkel.

Az apák csak este, munkából hazaérkezve tudták meg, mi történt. Dühösen, káromkodva járkáltak fel-alá, majd szomorúan, a tehetetlenség érzésével küzdve ültek a karos lócára egymás mellé, hogy megtanácskozzák, mi legyen. Egyikük sem mert szembe szállni Kocsorral. A grófoknál sem tettek panaszt. Attól tartottak, hogy az urak biztos a kitalált hazugságokkal őket elhalmozó embertelen férfinek adnának igazat.

Az sem hiányzott, hogy nekik vagy a gyerekeiknek további bántódásban legyen részük, így a csúnya eset után is a szolgamódon történő folyamatos meghunyászkodást, a szűkös életet, a mindenbe beletörődést fogadták el. Ez volt a sorsuk.

 

 

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…