A téli nap most reám fonja bágyatag fényét, te épp egy másik bolygóra távoztál hirtelen, tudom – bár nem vagyok se látnok, se jós – a végét, itt kopog az öregség – bús, rút banya – szüntelen, legyintek: viselek még néhány háborút s békét, amíg visszatérsz, s a rózsák kinyílnak csendesen.  

Hogy nem haltunk bele, az nekem jó, Én akkor magába, s maga énbelém, Hogy nem érezzük, hogy a földgolyó Alattunk elúszik csendben, könnyedén. Az nekem jó, hogy versem víg, bohó, Nem komoly, minek a költői babér, És hogy nem kell pirulni lángolón, Amikor ruháink széle összeér.   És nekem az is jó, hogy nem zavar, […]