Várta az újság megjelenését, mint régen a zsidók a messiás érkezését. Hallotta ahogy a postás matat a postaládán, majd kisvártatva a kutya is jelezte, hogy a zöld-ruhás valamit tett a “dobozba”. Soha nem értette, hogy a kutyák miért is haragszanak a postásra, hiszen csak jön, berakja az újságot, a levelet és már megy is tovább. A minap azt olvasta az interneten, hogy a harag abból adódik, hogy a zöld-ruhás, szinte mindennap jön, de soha nem engedik be. Így csak rosszat akarhat. Talán ez a kommunikáció hiánya! Elmosolyodott. Megkereste a kulcsot és kiszedte a bedobott leveleket és reklámújságokat. Előbb a leveleket nézte át, de csak a szokásosak voltak: számlák, reklámok, melyek most és azonnal, de a legjobb kamattal, csak most és csak neki… de tudta az ördög mindig az apró betűs részben van elrejtve. Azután hallásvizsgálatra hívták, természetesen ingyenesen… Ezeket a lehetőségeket is ismerte már, hiszen egy alkalommal bedőlt a szépen hangzó reklámnak. Részt vett egy orvosi vizsgálatnak álcázott termékértékesítési próbálkozáson, ahol vért vettek tőle és megállapították az ujjbegy egyetlen vércseppjéből, hogy neki már élni sem volna szabad. De ha most megveszi ezt a kis kütyüt potom hatszázezer forintért akkor ez a folyamat percek alatt visszafordítható. Azután ki is próbáltatták vele, de valami hiba csúszott a vetített képekbe, mert a vérkép még rosszabb lett mint korábban. A hivatkozás nem késett: véletlenül egy másik páciens vérképe került prezentálásra. A végén már kettőszáz-ezerért is odaadták volna, csak most és csak neki… miért … erre nem kapott választ … de készpénzben és csak most és… Csak annyit mondott csendesen, mielőtt eljött: hagyjuk uraim a hülyítést!

Miután mindent lerendezett a várva várt újság került a látómezőbe. Izgatottan lapozta fel. Nagy nehezen megtalálta amit keresett. Megdöbbent. Mindössze nyúlfarknyi néhány sor… Nem akart hinni a szemének… A sarokban elhelyezett szinte olvashatatlan, annyira apró plakát és mellette az a néhány aprócska sor. Fellapozta az újságot keresve az okát, hogy csak ennyi hely maradt… A címlapon egy fénykép jelezte, hogy fontos cikk van a beltartalomban. Fényképpel és kiemelt szöveggel hozta a címoldal: a községi könyvtár befogadott egy cicát. A belíven féloldalas cikkben taglalták ezt a falu számára oly fontos eseményt. Hát ezért? Már volt gondja az újság szerkesztőivel, hisz a legutóbbi versét is úgy tördelték, hogy más lett az értelme… hiába reklamált csak annyit kapott válaszként: jól van az így is…

Megfordult a fejében, hogy lemondja az eseményt. Ahol ekkora értéke van egy befogadott cicának, hogy megelőz mindent és mindenkit, ott talán hagyni kellene, hogy a cica kidomboríthassa a tudását és nem lenne szabad akadályt gördíteni a kibontakozás elé. Hisz szeretni kell az állatokat… egyetértett ezzel az elvvel, de mégis. Talán nem ez a nagy horderejű téma ami egy lapban meg kellene, hogy jelenjen címlapon és belíven egyaránt. Csak ült és meredten nézte az újságot. Többször egymás után végigolvasva a cica felmagasztalását és az esemény ledegradálását.

Azután leült a gép elé és írt egy rövid emailt. Megköszönte hogy csak ennyit ér az esemény, mindössze pár sort. A válasz nem késlekedett: ne legyél ilyen érzékeny! Szinte kihallotta belőle, hogy örüljön neki, hogy egyáltalán foglalkoznak vele. Bár ez így leírva nem volt!

Évekkel ezelőtt már próbálkozott, hogy ehhez a közösséghez tartozhasson, de nem fogadták. Nem utasították el, de foglalkozni sem foglalkoztak a kéréssel. Azután változott a vezetés, de nem történt semmi. Majd újabb váltás és akkor sem történt semmi. Végül meghívták ugyan egy-két bemutatóra, hiszen szükség volt az írásaira, de a kérésére nem kapott ezidáig sem választ. Igaz legutóbb már csak annyit kért, üljenek le beszélgetni a kör tagjaival, hogy el lehessen dönteni, van-e szükség őrá, vagy őneki van-e szüksége a körhöz tartozókra. Hiszen mint elmondták ott nem arról van szó, hogy megbeszélik az aktuális irodalmi eseményeket, vagy megismerkednek egy egy társ új írásaival, hanem csupán az, hogy jól érezzék magukat egymás között. De a beszélgetés most sem lett aktuális. Egyre inkább az lett az érzése, hogy ezt nem is akarják.

Sok mindenben próbált segíteni ennek ellenére. Mindig valaki felmagasztalást nyert, igaz őt is megemlítették úgy a futottak még címszó tájékán. Valóban ne legyen érzékeny? Forrt benne az indulat. Újra és újra átolvasta az újságot. Azután megnyugodott. Nem teheti meg azokkal akik mégis kíváncsiak rá esetleg, hogy az utolsó pillanatban lemondja az eseményt. Nem lenne fer. Megfogadta a párja tanácsát: az esemény után köszönd meg a jelenlévőknek, hogy megtiszteltek a jelenlétükkel annak ellenére, hogy az esemény propagálásával alaposan ledegradáltak. De megértheted – tette hozzá nevetve – egy cica mégiscsak fontosabb nálad! Míg te csak egy megtűrt vendég leszel a könyvtárban addig ő a könyvtár macskája!

Hosszasan mérlegelte az elmúlt időszak eseményeit. Lassan megértette, hogy ebben a közösségben ő csak egy “gyütt-mönt” marad akkor is ha a lelkét kiteszi az asztalra. De nem kell ezen idegeskedni. Majd másutt esetleg behozható az itt elszenvedett szeretethiány. Talán majd másutt, más körülmények között, más közegben még teremhet babér. Még végigcsinálja azt a bizonyos keddet, azután pont kerül a mondat végére. Egyszer és mindenkorra! Nem érdemes olyan szekér után szaladni, ahol a kocsis ezt látva a lovak közé csap és közben azon nevet, hogy lemaradtál. Mindig hangoztatta, hogy neki csak az a feladata, hogy sokáig fizessen a nyugdíjfolyósító. Ezt a feladatot, idegeskedéssel, nem lehet végrehajtani.

Ennek a közösségnek nincs rád szüksége, vonta le a végső konklúziót és leült megírni egy verset. Ilyenkor ez mindig megnyugtatta. Az alkotás öröme, kisimítja a rossz gondolatokat.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…