Némán,lomhán készülődik, fullasztó levegőben őrlődik. Félelem lánca fogva tart, bilincsbe zárt foglya vagy. Tehetetlen vergődés a kín, viharfelhőként tornyosodik. Közte a villámok cikáznak villanó fények körbezárnak. Szűnni nem is akaró vihar mely szüntelen beléd mar. Kitombolja végleg akaratát, erőtlent mélyen földre ránt. Esővel áztatott föld sarába, nyomot hagy beletaposása. Dobálgat eszeveszett ereje, mintha sosem lenne […]

Téblábol az álom képeket vetít. Kiterített vásznán csal megint. Eltűnik, visszatér sötét képe. Nincs gondolata vár a fényre. Éjszaka az övé körbe fon. Feszülő képzelet a plafonon. Árnyjátékát elűzi a derengés. Képeit már elviszi az ébredés.

Forró a nap lehelete, árnyék forog előtte. Folyik a verejték vize, kendő a szárító szele. Zápornak hűs cseppjeiben, most enyhülést találnék. Pataknak vizét keresném, rég kiszáradt medrében. Kiégett fűszálak között, verejték esővel öntözök.

Lápos, ingoványos talajon, lidérc fénye az égő levegő. Maradjon ott a mocsárban, a mindig gonosz bajkeverő. Követni csalóka e látomást, a láp felszálló illata szédít. Veszélyes, járatlan utakon, hajlékony talaja megbénít. . Hamis fény a láp világában, zavaros vize mérges csoda. Messziről szemlélni látvány, tudni kell róla,hogy csalóka.

Baljós gondolat borzol, elmúlt idők szele megfolyt. Friss levegő után kapkodok, ez gyorsan múló állapot. Beágyazott érzés mélyéből, időnként lávaként feltör. Forró talajom égésétől, sebzett talpam menekül. Hamueső cseppjei hullanak, sötétjéből keresem a kiutat. A méla csendet felkavarom, hamu maradványán virágzom.

Illatodat mélyen beszívom, érzem te lehetsz vigaszom. Keresem néha annak okát, Miért választ engem a virág. Vagy én óhajtom annyira őt, ki szívemhez már hozzánőtt. Bájos, hófehér csillagvirága, elbódít teljesen édes illata. Szépségében egyszerűsége, hófehéren él a tiszta a lelke. Tiszta benne a mély érzelem, nem is lehet virágban véletlen. Az örök, nagy kedvencemet, szorosan […]

Lelkednek viharát érzem, húrjait szétfeszíti  szíved. Nem fér el több feszültség, könnyekben ázik rég. Mond mit tehetnék érted, hogy a nyugalmat érezd. Ne fájjon annyira az élet, melynek pohara megtelt. Legyek én neked a gyógyír, ki nehéz időkön is átsegít. Nyújtom feléd a kezem, fogadd el kérlek segítségem. Engedd lelkemet lelkedhez, ölelj magadhoz engem

Madár énekkel telt koncertterem, szívem dobbanása az ütem. Csendben nagyokat álmodom, jövőmet még nem tudom. Vágy rozsdás hídját bontom, újabban kellene már járnom. Addig még csónakot választok, szelíden vigyenek el a hullámok. Fehér fodor lesz a víz körülöttem, andalító lesz ott a lebegésem. Ha a partot egyszer elérem, megfejtem akkor a küldetésem.

“mint tenger nézel néha önmagadba néha temetve, néha fölkavarva: mily csillogó! milyen boldogtalan! (Gyurkovics Tibor: Tengerész) mint kormánya vesztett billegő hajót vad szél terelget a zátonyok felé vitorlád tépett és látod a valót minden mire vártál az enyészeté biztos kikötőt remélt az elme de kocsmák sorától bűzös a nap csak ledér lányok futó szerelme emel […]