Nem vagy te idegen. Csak végtelen magány a párod. Fáj a lét. Szegénység jut csak neked más gazdagodik.

Hegy lassan felőrli vágyad, de fel nem jutsz a csúcsra. Szó hagyja el ajkad metszőn, fájón és oly hidegen.

Én hiszek magamban, de nem hiszek hamis dogmákban. Én élem életem. Elmémben nincs értelem hiány.

– Szeretlek…? – Nézlek, és tűnődöm melletted. Tudlak-e vajon akkor is szeretni, ha égő, csüngő szeretetem épp nem kell Neked… A szeretet talán néha más. Néha a nem adás. A nem elfogadás. Néha a meg nem érintés, az elfordulás. Az, hogy nem adok, ha nem akarod. Ha tisztán fogadni még nem tudod. Ha hagylak megpihenni […]

– Havazik – Szürkés, fodros és kicsit morcos minden felleg most odafenn; gyűlnek, híznak, játszani hívnak utcán, réten, kinn – idelenn. Apró, selymes és puha pelyhes kristályport szór most a nagy Ég; ringnak, szállnak, s rám, ha találnak, boldogságom szívemig ér. Süpped, roppan – csizmám, ha toppan – porzó, fénylő hótakaró; jókedv izzik, szánkó, ha […]

– Madáretető – Hullik a hó házra, fára, ül a veréb ázva, fázva szélringatta, csupasz ágon két kicsi kis vékony lábon. Nosza, fogjunk deszkát, szeget; szalmaszálat, rengeteget! Építsünk hát csöpp etetőt, szívet, lábat melengetőt. Szórjunk bele sok-sok magot, búzát, kölest, diót, zabot; tegyünk mellé kis tál vizet – hadd telítsék el a begyet. Jön is […]

Haikuk Határaimat – fáradtságosan – magam tartom s feszítem. . Csak fény vetette árnyékommal nőhetek túl önmagamon. . Harcos a lelkem – de a harc választ engem, vagy én a harcot…? . Megbántottál vagy – játszmáinknak engedve – én bántódtam meg? . Hidakat húzunk egymás szívéhez – csupán átmenni félünk. . Kérdezni nem mersz, mégis […]

– Ború – Rám nyomta borongós hangulatát a végtelen ég. Mély árkok, barázdák futnak magas homlokomon, és összes gondom most künn, arcomon hordom, ahogy fenn teszi a messzi, bús szürkeség. S ha a bánat könnyezve utat tör magának, a boltív komor palástja zokogva földre hull. Együtt siratjuk, mi eltűnt, és sose lesz már. Azt, mi […]

– Főbűn – Enyém volt-e valaha a perc, a pillanat – nem hiszem. Tépelődök, miközben egy árva akác mögöttünk zokogni kezd. Kendőzetlen nyúlok kezed után – még itt vagy velem. Magam mellé húzlak, ne haragudj, hogy olyan buta voltam: gondolataimmal százfelé gurultam. S addig ki volt itt veled – nem tudom. Szekeres Nóra 2017. december