Jő ma az új év, bús dalt dúdol már a jövőnkről,
hallom – a jóslat a bűnről – kopog itt a havon.

Fergeteg elmúlt, böjt jön, jégbontó repedésén
nem lesz elég a toros kamra – borús az idő.

Szép kikelet, fájó ének, böjtmás hava félőn
még hideget, jeget és sok havat ad minekünk.

Ébred a népünk, rongyos szívén szél hava kel fel,
és a szelekkel az élet neki, vért követel.

Május a fény, ígéret földjén újra hazugság,
osztani kész – az esély útjain – új temetők…

Mert akik elmennek, nem térnek meg. Hiszik; ott jobb
óvni az életet, építeni majd a jövőt.

Bár jön az áldás, dobban a szív, és él a remény, védi
őrzi a szép nyarainkat, hitedet tagadod.

Hű türelemmel vár, bosszút forral, s hoz a holnap s
új kenyerét szegi itt majd a jövő hamarost.

Földanya kérőn tárja ki keblét, édes az emlő,
bízni; az új mag ered, jó gyökeret ma ereszt.

Szántja a múltat, lelket gyógyít és szabadon száll,
röppen az ősz, viszi rőten piruló mosolyát.

Könnyes a szem, hisz sorvad az élet, jő az enyészet,
bűnben a lélek, a sajgó töve még ma titok.

Őrzi a bosszút, méreg forrong, tá-ti-ti-tá-tá
szálljon a dallam – az álom hava – ellep a köd.