Rózsa Iván: A szenvedés

Bolygónkon az emberiség igen nagy százalékban szenved valamitől, valakitől: csak az érzéketlenek és a felülemelkedettek nem szenvednek, szinte egyáltalán nem.
Az érzéketlenek minden érzelem iránt, így mások szenvedésére is, közömbösek. Pedig majd’ mindenki szenved! A hatalmon lévő fél a hatalma elvesztésétől, az alávetett szenved a hatalom elnyomásától. A gazdag fél vagyona elvesztésétől; a szegény frusztrált, mert nem veheti meg azt, amire vágyik, ami tetszik, vagy kell neki. Erre még a fogyasztásra ösztökélő reklámok is rájátszanak, meg az árukészlettől roskadozó üzletek és az árubőséget kínáló kirakatok. Fogyassz! Jó, de miből?
Félünk – már aki, én például nem – szeretetet adni embertársunknak, mert hátha amaz visszaél érzelmeinkkel, esetleg jól átver… Félünk a betegségektől, s végül, de nem utolsósorban, a haláltól. Ez utóbbi vagyoni helyzettől függetlenül mindenkit utolér előbb-utóbb…
A szenvedésre érzéketlenek akkor esnek csapdába, ha maguk is megbetegszenek, vagy sérülékennyé válnak. Netán érzelmeik támadnak olyasvalaki iránt, aki csak játszik velük, s kihasználja őket. Addig volt nekik jó, amíg érzéketlen, közönyös egoisták voltak, és a maguk önző módján tán még élvezték is az életet. És lám, ha ők úgymond gyengévé váltak, rögtön levonják a következtetést: kár szeretni valakit, mert fáj, ha elveszítjük; kár kitárulkozni, mert visszaélhetnek vele; erősnek kell mindig maradni, sohasem szabad kimutatnunk esetleges gyengeségünket!
Persze, ez helytelen következtetés. Nem szabad ugyanakkor egyik végletből a másikba esni! Ha például magunkon kívül addig senkit sem szerettünk, nem kell hirtelen, válogatás nélkül mindenkit imádni; illetve fordítva: keblünkre öleltünk mindenkit a világon, de mivel egyvalaki becsapott, hát most magunkba fordulunk. Ez olyan reakció, mint amikor a kutyát verte az első gazdája, és egy idő után minden ember elől elsompolyog. De vannak jó emberismerő állatok is, akik szelektálni is tudnak. S hát az állatok a legjobb emberismerők, tanulhatnánk tőlük emberismeretet! Meg kell tudni különböztetni a jót a rossztól! A jó embereknek kitárulkozhatunk, a rosszakkal szemben viszont keménynek kell lennünk! Kellő tapasztalat után már igen gyorsan dönthetünk, mert bízhatunk emberismeretünkben.
Csak hát nem csupán más kárán tanul az okos, hanem ő maga is sokszor csapdába esik, mielőtt már kikerülné ezeket. És tulajdonképp erről szól többnyire az életünk: a szerintünk kisebb rosszat választjuk a szerintünk nagyobb rossz helyett… És most nem csupán a politikára, a választásokra kell gondolnunk!
A szenvedés abszolút, de egyben relatív is! Az, hogy nincs pénzünk átmenetileg, lecserélni az autónk vagy a hűtőszekrényünk, bagatell a fekete afrikai éhezők szenvedéséhez képest. Ha egy-két napig akadozik az áramszolgáltatás, vagy egy-két órára elzárják a vízvezetéket, bosszantó dolog, de semmiség ahhoz képest, hogy emberek százmillióinak lakásában nincs áram, vagy száz kilométeres körzetben nincs ivóvíz. És így tovább! Lehetne sorolni hosszasan a példákat…
De a szenvedés, bizony szenvedés. A zsidók kiirtása, és az indiánoké – ugyanaz. Nincs rangsor genocídiumok között, akárhogy is sugallja a média szerte a világban, hogy a zsidó holokauszt egyszeri és megismételhetetlen, abszolút bűn volt az emberiség történelmében. Ez nem így van! A történelem a nemes dolgok mellett tulajdonképpen gyilkosságok, háborúk, népirtások sorozata. Karthágót felhintették sóval, a középkorban milliókat öltek Jézus nevében, majd többek között eltették láb alól az indiánok többségét. A Karib-térség szigetvilágában egy árva indián sem maradt mutatóba a turistáknak, pedig itt e szigeteknél fedezték fel Amerikát…
Az évszázadok során a magyarokat is irtották: németek, tatárok, törökök, osztrákok, oroszok… Vagy a lengyeleknek, az örményeknek, a bosnyákoknak is megvan a maga szenvedéstörténete. A népirtás, bizony népirtás – felekezettől, bőrszíntől függetlenül. Csak születhetsz éppen hutunak vagy tuszinak, s nem olyan erős a befolyásod a világsajtóra és a világpolitikára…
A hutu és a tuszi például ugyanabban az országban – Ruandában – élő egymással rokon két nép, és mégis irtotta egymást. A polgárháborúknak legjobban a fegyverkereskedők örülnek, mert mindkét oldal számára szoktak volt szállítani fegyvereket… Akinek kiirtják a családját, az szenved a legtöbbet; aki viszont kiirtotta őket, tán még élvezi is a dolgot, ha kellőképpen érzéketlen vagy pénzéhes, netán szadista vagy rasszista…
De nem csak az érzéketlenek nem szenvednek, hanem a felülemelkedettek sem. Igaz, ezen állapot elérését esetleg, sőt valószínű, sok szenvedés előzte meg. Nem csak arról van szó, hogy a sors megedzette őket. Van, aki a sorscsapásokba belerokkan, vagy a sok balsiker hatására gonosz lesz; és van, akit viszont a szenvedés nemesít…
A felülemelkedettek nem érzéketlenek, hanem részvétet, szánalmat éreznek szenvedő embertársaik iránt. De nem siránkoznak, sajnálkoznak álszent módon, hanem a maguk módján próbálnak segíteni is rajtuk. A németben a „Leid” szó bánatot, bajt, fájdalmat jelent. A „Leiden” főnévként szenvedést. A magyar „részvét” szó német megfelelője a „Mitleid”, vagyis szó szerint „együtt-fájdalom”. Mennyivel árnyaltabb a magyar „együttérzés” szó! Nem ugyanaz, mint a német „Mitgefühl”!
Nem kell Krisztus vagy Parsifal módján magunkra vennünk mások fájdalmát, bűnét, hogy segítsünk. Nem is vagyunk ez a kaliber. Lehet segíteni mintegy belülről kívülállóként is. És ez tulajdonképp hasznosabb is. Ez a példa jut elsőként, spontán eszembe! Ha valaki elvágja az ujját, nem lesz azzal kisegítve, hogy mi is elvágjuk az ujjunk, s együtt szenvedünk vele. Egyszerűbb és praktikusabb megoldás: bekötözzük a sebét!
Az emberiség legnagyobb gyógyítói a bölcsek és a művészek, vagy a bölcs művészek. Ahogy a Nap is éltető meleget sugároz a bolygók felé, ők is szeretetet sugároznak az emberekre. És így gyógyítanak: szobraikkal, épületeikkel, festményeikkel, tudományukkal, zenéjükkel, bölcseletükkel, írásaikkal, filozófiájukkal. De csak annak tudnak segíteni, aki érzékeli ezeket, akinek igénye van e szeretethullámok befogadására. Az érzéketlenek képtelenek erre, mégis jól elvannak magukban, amíg utol nem éri őket végzetük.
Szenvedés… A születésnek szenvedés a velejárója. „A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat.” Életünkben is sokat szenvedünk: a magánytól, valakinek vagy valaminek a hiányától; amikor megbetegszünk, akkor az egészség hiányától. Amikor meghalunk, akkor is általában szenvedünk. Véresen jövünk a világra, s jó eséllyel véresen is távozunk. A halál is szenvedéssel jár; kivéve azon szerencséseket, kiket álmukban ér.
Kívánok mindenkinek ilyen szép halált, de előtte persze áldott, gyönyörű életet, a lehető legkevesebb szenvedéssel! Halálunkba belealudhatunk, de előtte ne aludjuk át, ne szenvedjük végig életünket!

Budakalász, 2019. január 9.

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett, az ikrek jegyében születtem, 1959. május 27-én. Tehát tüke pécsi vagyok.…