Föntről, a szférák titkos zenéje, ködből és homályból
Nekünk szól, és elalélunk a bódító hangfoszlánytól…
Csókot lehel a homlokomra, az elsuhanó szél,
Közben az eszem fönt jár ősöknél, elődeinknél.

Mint kiszáradt kóró, várok valamire,
Csak nem a vihar előtti mennydörgésre?!
Lelkem fürdik éji, idilli mámorban
És várok, bár már nem hiszek… a csodákban.

Mily’ csodálatos, látni, hogy szépséges Tejúton
Őseink vágtatnak, mind a saját életúton.
Ott fenn, a nagyon messzi, csodásan kék égben
Én is vágtatnék az ős hősök közelében.

Vörös aljú felhőtakaró, csak volt… már nincs.
Szépséges esti földtakaró… de már úgysincs.

Jön az esti, sötétes, selyem leple
És az éjszaka… jól betakar vele.

Vecsés, 2012. február 27. – Kustra Ferenc