Zizegve hull le
a ködszerű pára
– izzik, és olvad
a vízcseppnyi bőr –
átlátszó üvegre
szerelmet rajzol
a pillanat; pihen
a mindig szaladó,
örök idő.
A pirosló nap
már aludni készül,
álmosan hunyorog
az ablakon át…
– mosolygok;
oly hangtalan oson
hátadnak ívében
végig a vágy…
Ujjaim hegyén
a mézízű szappan,
a kék, a sárga;
egy falatnyi nyár
keresi most is mindazt,
mire mindig
újra és újra reátalál.
A széthagyott ruhák is
egymáshoz bújnak,
– lélek és test közt
felolvad a tér-
két szempár tükre
a bézs-színű csendben,
mint apró vízcseppek,
remegve néz:
őszinte könnyek, boldogság, hála
s a jövőben hívő,
reszketeg remény
piheg, majd sóhajtva
felkacag halkan.
Már levegőt venni sem annyira nehéz.
- 12. 08.