Azt mondják…

/Gondolatok Andersen születésnapjára/

Azt mondják, ha meghal valaki, helyette új ember születik. Nem akartam úgy megszületni, hogy értem meghaljon valaki. De mit tudtam én ezt akkor még, amikor világra jöttem. Megszülettem, azon a napon, amikor Andersen született. Haltak is meg azon a napon, még egy Nobel díjas is.

Azt mondják, ezek a jeles személyek, valamilyen utópia folytán, meghatározzák az életünket. Nem hittem, de kíváncsi voltam, mire megvénülök, az életem igazolja-e ezt az állítást. Imádtam Andersen meséit, bár olvasása közben a szívem elszorult, annyi keserű sors, fájdalom, megaláztatás és szenvedés dőlt rám a sorok közül. Mennyi igazság, mennyi tanulság van a szépen leírt mondatok között! Szegény sorból küzdötte fel magát Andersen, a legjobbak közé. Munkáját elismerték a legmagasabb körökben is. Így lesz velem is? Az élet gyorsan adta meg a választ. Kemény munkával küzdöttem fel magam a legjobbak közé, csakhogy az én munkám nem kapott elismerést. A legmagasabbak körök tisztelték a tudásomat, de a jutalom mindig elmaradt, a silány szorgalmú, irigy, középszerű ítészek miatt.

Azt mondják, és én is tudom, hogy az Andersen mesék is csak ilyen emberekkel vannak teli. Gonoszok, harácsolók, féltékenyek, nem értik meg az igaz lelkű embereket. A kis hableányt, a rút kiskacsát fel sem ismerik, de a kenyérre hágnak azonnal, ha a biztonságukat a láp sara fenyegeti. A teáskanna lettem, akit eldobtak. A sérülésemet nem magam okoztam. A szolgálat nyűtte el, törte meg a testemet és a hitemet. Aki ismerte az értékeimet, tudta mit kezdjen velem, s hogy a mesének ne legyen rossz vége, nem dobott a szemétre. Új életet adott nekem, írni kezdtem én is, mint Andersen. A saját életem történéseit. Jöttek az ötletek, a jó és a fájó emlékek.

Azt mondják, szomorú történeteket írok. Tréfálkoznak: „akárcsak Andersené, olyan bús novellák kerülnek ki a kezed alól”. Mit tegyek, habár örök optimista vagyok, mégis elkerülnek a vidám dolgok.

Hallottam egyszer egy asszonyról, akit a lányai kiszipolyoztak, megloptak. Amikor megvénült, és már nem vették hasznát, éreztették vele, hogy ő már felesleges. Az öregasszony belerokkant a bánatba, lelkét nemsokára Isten kezébe adta. A lányok megijedtek, mert az emberek kérdezgetni kezdték a hirtelen halál okát. Ekkor gondolt egyet az egyik lány. Miért ne húzhatna hasznot még az anyja halálából is, és annak halotti anyakönyvébe a saját születésének napját íratta be. Azután zokogni és jajveszékelni kezdett, hogy az ő szeretett, drága édesanyját az Isten azon a napon vette el, amikor ő megszületett. Terve sikerült. Az emberek megsajnálták, már nem gyanakodtak, hanem szánták nagy bánatáért.

Azt mondják, egy ember életében csak két dolog van, amely biztosan az övé. Az a nap melyen megszületett, s az a nap, melyen véget ér az élete. Nem veheti el tőle senki, csak az övé. A szívtelen lány úgy fosztotta meg halott anyjától ezt az utolsó napot, ahogyan az Andersen mesében a vásott gyermek A karácsonyfa elszáradt testéről tépte le az utolsó csillagot.

 

Tags:

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…