A világ hatalmas. Ezzel tisztában  van körülbelül mindenki, ám kevés az olyan teremtés, aki fel is akarja fedezi a világot amiben éppen él. Nem volt ez velem sem másképp, nekem is  tökéletesen megfelelt a tudatlanság, és tovább is élhettem volna benne, de az életem több volt  egy „nem tudom”-nál.

A nevem Benedek, és egy olyan családdal éltem, akik állandóan nyitva hagyták a hűtőajtót és hagyták odaégni a pirítóst, hogy feketeszén kényeztesse őket reggelente. Ha tehetném, bezárnám utánuk az ajtót és kinyitnám a szemeiket, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is. Viszont nem beszélem a nyelvüket, sőt egyetlen emberi nyelvet sem beszélek. Ez azonban egyáltalán nem gátol abban, hogy megértsem őket.

– Adj enni a kis férgednek!- nevetett a két copfba kötött lány, és utasította a testvérét, hogy gondoskodjon rólam.

– Benedek nem egy féreg, hanem egy hüllő-háborodott fel, Marci és csúnyán nézett a másikra.

– Egy hulla – nevetett tovább a lányka és élvezte, hogy piszkálja a testvérét.

– Benedek egy béka! Jó?! –kiáltott a lánykára miközben elővette az ételem – Így ni te gyönyörű! – tette a terráriumba a tálat, majd óvatosan kihúzta a kezét nehogy az üveg megvágja a puha bőrét.

– Ez egy csúnya féreg!- mondta  gúnyosan a lányka, várva hátha felbosszantja a testvérét.

– Ne bántsd, nálad sokkal szebb! – vágott vissza a fiú.

– Gyertek már! Elfogunk késni. – szólalt meg az apjuk.

– Nem is vagyok csúnya. – motyogta az orra alatt a kis szőke, majd megfogta a táskáját felém fordult, és kinyújtotta a nyelvét. Aztán elszaladt.

Az emberek azt hiszik nem értem őket,egyáltalán nem értek semmit abból ami épp

körülöttük történik.  Azt hiszik, hogy nem hallom őket mikor kiabálnak egymással, vagy, hogy a kis szőke képes volna megölni a testvérét csak azért, hogy kilökjék azt a kis zöld mocskot az ablakon, vagy is engem. Nem is sejtik, hogy tudom mit gondolnak rólam. Bár össze tudnak zavarni. Néha azt hiszem szeretnek, és szépnek tartják a zöld és keménynek tűnő bőröm. De az emberek külsőségesek. Máskor undorral néznek rám, amivel nincs annyira nagy baj hiszen a szépség relatív, és a relativitást figyelembe véve mindenkinek meg van engedve, hogy azt tartson szépnek amit csak akar, azonban a beszámolókról és véleményekről másképp gondolkodom. Az emberek azt hiszik meg változtatják a világom, ha hozzám vágják a véleményük. Csak attól félek, hogy ha megváltoztatni nem is jön össze de belegázolni és összeomlasztani mindenképp sikerül nekik.

A nagymama valahányszor elbiceg a terráriumom előtt mindig hozzám vágja, miközben a lányára nézve undorral az arcán kapaszkodik a botjába, hogy el ne dőljön. Talán a gravitáció, talán az öreg lábai miatt, vagy csak a sokáig érlelt szilva teszi meg a hatását.

– Félek ettől a békától. Néha úgy néz rám mint egy krokodil. – károgta.

– De hát még sosem nézett rád krokodil, akkor honnan tudnád milyen az?- próbálta békíteni a gyerekek édesanyja.

– A krokodil és a béka nézése között nincs sok különbség . Mindkettő ádáz és a béka is ugyanúgy megakar enni mint a krokodil.

– Persze! Csak rád és az olcsó rúzsra vágyom a ráncos ajkaidon. – gondoltam.

– Felesleges pénzkidobás volt ez a dög. – folytatta.

– Mint a rúzsod! – futott át az agyamon.

– Tudom nagyi de tudod milyen az unokád. Marcitól nem volt maradás, meglátta és

megszerette. Kellett neki…  –ölelte a száraz ruhákat Tünde kétségbeesett arccal.

– Te vagy az anyja! Te döntöd el mi a jó neki, te irányítod. Hiszen még gyerek, azt hiszi ő a világ közepe, hogy a nap körülötte kel és fekszik. – magyarázott mind két kezével Ica.

– Nem mondhatom meg neki mit szeressen.  Anya, te sem mondtad meg nekem kit szerethetek.

– Meg is bántam, most nem egy ilyen félkegyelművel lennél, hanem Párizsban laknál, egy

gazdag jóképű férfi mellett aki nap mint nap virágok százaival kényeztetne téged. – Csillantak fel Ica szemei és épp, hogy ki nem szaladt a száján: – Beteljesíteném az álmaim rajtad keresztül.

– Anya! – forgatta a szemeit Tünde miközben megszabadult a ruháktól majd folytatta:

– Nem kell száz virág tudod jól. Egyetlen virágom van. – mosolygott a gyűrűjére majd óvatosan elforgatta jobbra majd balra, végül vissza igazította az eredeti helyére. A gyűrűn egy virág volt a közepén egy kis ékkővel.

– Bolond vagy, de még mindig szereted. –  nézett a lányára mintha egy érző emberi lény volna, majd ürességgel a hangjában megszólalt: Lökd ki azt a zöld taknyot, feláll tőle a hátamon a szőr. –  majd fogta magát és turbó sebességgel odébb állt.

– Na itt is megy a színlelés, de csak azért mert meguntál élni – gondoltam

Nem akartam olyan helyen lenni ahol nem látnak szívesen. Végig gondoltam hát, kiknek hiányoznék.  A kis szőkének biztos nem, a szülők sem rajonganak értem.  A nagyi a halálom akarja, mondjuk szerintem az övét jobban várja, azért én is rajta vagyok a listán. Furcsa. Abba bele sem gondol, hogy lehet a túlvilágon találkozunk. Egyedül aki sajnálna engem az Marci . Nem akarom látni az arcát, mikor az terráriumhoz szalad. Neki nyomja az arcát az üveghez, a kezeivel  megtámassza aztán fájdalommal és..na nem ebbe nem gondolok bele! Túl fogja tenni magát rajtam, előbb vagy utóbb elfejt majd. A kérdés már csak felém él. Vajon én elfelejtem majd? Elfogom felejteni azt akit valaha úgy szerettem? Úgy szerettem, pedig, sosem  nézett a szemembe.  Állandóan vártam, mikor néz már a szemembe,  de sosem tette.  Tegyük hozzá, e szerint, én csak mellékes szereplő vagyok az életében. Ha beszél hozzám csak azért teszi, mert én emlékeztetem rá, hogy létezem.

Tudtam miképp nyílik a terrárium. A pillanat hevében hozott döntés, a kéretlen vélemények nyomasztó érzése késztetett hát rá, hogy elhagyjam azt a helyet amit otthonomnak neveztem annyi béka éven keresztül. A terrárium nem volt valami nagy, de elfértem benne a szeretetemmel és a haragommal. Felugrottam a fejemmel meglöktem a terrárium tetejét az pedig egyből kinyílt. Másodjára is felugrottam és már kinn is voltam. Azonban nem voltam halk. Tünde egyből felfigyelt a zajra és közel sietett. Gondoltam elrejtőzőm a fűben mire szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony még a fű sem terem. Próbáltam egyhelyben maradni és nem okozni nagy feltűnést. Tünde azonban kiszúrt, elővett egy seprűt mire elkezdtem elugrani de természetesen gyorsabb volt, elkapott, és vissza tett a terráriumba. A tetejére pedig egy könyvet tett, azért, hogy keresztbe húzza a számításaim. Ilyenek az emberek. Nem szeretnek szeretni. Ha szeretett volna, engedett volna szabad lenni, világgá menni.

– Anya! Képzeld! – kiáltott Tünde zaklatottan.

– Mi az? Csak nem megharapott a kis krokodil palánta?-  kuncogott az orra alatt Ica.

– Benedek meg akart szökni. Bele sem merek gondolni mi lett volna Marcival, ha rájött volna, hogy elmenekült az ő kis barátja.

– Marcinak rengeteg barátja van, fel sem tűnt volna neki, hogy egyel több vagy kevesebb.

– De akkor is! Szereti őt. – tárta szét a karjait Tünde.

–  A semmin hisztizel. Nem ilyennek neveltelek. Amúgy meg el kellett volna engedned ha menni akart.

– Nem lehet mindig az, amit mi akarunk anya. Te tudod a legjobban, hogy nem erről szól az életünk.

– Ne általánosíts!

– Mindegy hányas szám hányas személy. Mindketten tudjuk mit akarok mondani.

– Csak azt tudom, amit elmondasz. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam mit akarsz!

– Tisztában vagyok vele.

– Nem úgy festesz. – rázta meg a fejét majd az akvárium felé fordult és ránézett a botjára.

– Na, majd  én megszabadítalak. – gondolta.

Tünde elment elpakolni a száraz ruhákat, majd Ica oda jött a terráriumomhoz és halkan suttogni kezdett:

– Nem jó itt neked ugye? Én sem szeretlek. Elfoglak engedni téged, de hidd el nem azért mert azt akarom, hogy jól érezd magad. Tudom, hogy körülbelül a harmadik nap után éhen pusztulsz, vagy eltapos egy autó, esetleg megtalál egy kis gyerek és halálra kínoz majd. Nem foglak sajnálni. Nyugodt leszek, legalább nem kell néznem ebédkor az undorító arcod. Szóval nem, egyáltalán nem érzem úgy, hogy kegyetlen lennék. Csak szeretem önmagam ennyi. Marcit pedig megnyugtatja majd valami szórakoztató játék, ami sokkal kevesebbe kerül mint te, de sokkal aranyosabb lesz majd mint amilyen te bármikor is lenni akartál. Szóval nem kell aggódnod miatta. Az összetört szív is gyógyítható, csak meg kell találni a módját, hogyan tegyük egésszé amit darabokra törtünk.

Ahogy hallgattam a szavait rájöttem, hogy ez a nő hallott. Ki tudja mikor halt meg? Ki tudja, hány ilyen ember van még? Ki akarná tudni? Halott emberek élik ezt az életet, és csodálkoznak azon, amit alkotnak. Ica is… tizenöt évesen meghalt de majd csak hatvanöt évesen temetik. Míg a temetők tele vannak élőkkel. Könyvek amik sosem lettek megírva, dalok amik sosem lettek elénekelve, hegek nem lettek begyógyítva, szerelmek nem teljesedtek be, könnyek nem lettek kisírva és most…most bezárták őket egy időtől védhetetlen ládába, és senki sem nyitja ki őket, senki sem nyithatja ki őket. Van egyáltalán valaki aki ki akarná nyitni? Dehogy! A fejükre húzzák, a látszatokból szőtt takarót és öntudatlan, a fogukat összeszorítva küzdenek, hogy senki meg ne szabadítsa őket attól a kényelemtől amibe ringatták magukat. Ha valaki megpróbálja kirángatni őket a valóságba, azt két kézzel tolják el maguktól, lehető legmesszebbre, mondván „ ne szólj bele abba ami nem a te dolgod’’.

Mire észbe kaptam már az utcán voltam. Ica megszabadult tőlem. Kivett aztán összetörte a terráriumot és úgy tüntette fel, mintha a próbálkozásom termett volna gyümölcsöt tehát: „belülről próbálta össze törni”, és mindent megtett azért, hogy hihető mesét kovácsoljon. Az okokat nem is kellett alátámasztania ugyanis Tünde tudta, hogy már próbálkoztam egyszer. Micsoda hazugság! Csodálnám, ha az emberek elhinnék, de az emberek szívesen hisznek a hazugságoknak szóval ki tudja? Lehet, elhiszik.

Elveszett voltam, ahogy kiléptem az utcára mindent hatalmasnak éreztem, hatalmasabbnak, mint amilyen hatalmas az valójában. A lehető legmesszebb igyekeztem elmenni, otthagyni azt a helyet, amit otthonomnak neveztem annyi éven keresztül. Nem akartam a terráriumom kényelmére, biztonságot nyújtó érzetére gondolni. Nem akartam bevallani magamnak, hogy haza vágyom. Ekkor felgyulladt bennem egy tűz, arra gondoltam, hogy körbe utaznám a világot, én lennék az egyedüli világot járó béka. Milyen szép álom… Nem volt több időm álmodozni, ugyanis egy gólya leszállt az égről. Már amikor közeledett felém tudtam, hogy mi a lesz a vége. Tudtam, hogy beteljesedik az álmom. Mielőtt világgá vittek visszapillantottam. Aztán a karmai közzé vett, és csak repültünk. Ő haza ment, míg én a halálba. A történet egyáltalán nem szomorú, csak bizonyítja, hogy milyen csodálatos az élet. Olyan dolgok szivárognak ki és öltenek testet, amelyeket talán még el sem merünk képzelni. Egy békának is megadatott, hogy repüljön. Gondoltad volna?  Ha így látod így van. Rengeteg arca van az igazságnak.

Az emberek keresik, de sokszor a saját igazságuk sem képesek meglátni, nem hogy a teljességével megbirkózni. Mert a teljes igazság az, hogy bár egy élet véget ért, és egy valakinek azóta sem lehet betölteni az űrt a szívében, de  két éhező fióka életét mentette, még akkor is ha az övével fizetett.

Kupás Virág az Irodalmi Rádió szerzője Kupás Virág vagyok. Jelenleg a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának másodéves diákja.…