A diákok, kicsik, nagyok hangos csörtetéssel rohantak le az utolsó óra után a lépcsőn az ebédlő irányába. Percek alatt kiürült az emelet. A lépteimtől visszhangzott a hosszú, fényes folyosó, amint a szobám felé igyekeztem. Történelmet és földrajzot tanítottam a gimnáziumban, de mellette már hosszú évek óta én voltam az igazgató is. A csapóajtó mögötti folyosó részről nyílt az iskolatitkári és a tanári szoba, valamint itt kapott helyet mellettük az én igazgatói szobám is. A régi típusú, nagy barna ajtók, mint ágaskodó medvék, félelemre, megtorpanásra intették a diákokat. Az ajtók előtti fehérre meszelt folyosó csaknem teljesen üres volt, a tisztára suvikszolt, itt-ott kicsorbult cementlapos aljzaton csupán egy pad árválkodott. Meglepődve láttam, hogy azon egy apró termetű, vidékinek látszó fiatalasszony üldögélt. Szinte gyermeki alkat, a lába épp hogy elérte a cementlapot. Térdig érő barna szoknyát, keskeny mellkasán ugyanolyan anyagból készült mellényt viselt, hosszú, sötétbarna haját szorosan összefogta és a feje búbján, mintegy összetekert pamutgombolyagot, hetyke kontyként hordta.

Amint elhaladtam előtte, kissé megemelkedett, arca lángba borult, valami köszönésfelét rebegett, aztán visszakuporodott a padra. Talán nem is engem keres, gondoltam magamban. Abban biztos voltam, hogy láttam már valahol ezt az asszonyt. Tűnődve ültem le az íróasztalom mögé. Ki lehet, és hol láttam korábban már ezt a barna kis bóbitát? Talán valamelyik tanítványom anyja és szülői értekezleten találkoztunk? Nem ahhoz még túl fiatal. Talán iskolán kívül találkoztam már vele valahol, esetleg eladó valamelyik boltban. Az oldalajtón benéztem a tanári szobába, teljesen üres volt, lehet, hogy valamelyik nevelőre vár? Az irataimat kezdtem el rendezgetni, amikor felrémlett előttem egy keskeny váll, egy lehajtott fejű, piruló arcocska. Emlékeim között kutatva láttam, amint a folyosón lányok szaladnak, nyurgák, köpcösök, fekete tornadresszben, köztük egy kicsi is kapkodja lábait, barna kis labda-szerű konty billeg a fején. Megvan! A tanítványom volt! De mikor is? Nem tudom, de lehet úgy tíz éve már. A nevére biztos nem emlékszem, azt nem is erőltettem. Megbízható, rendes gyerek volt, nem egy lángész, de kitartó, szorgalmas. Vajon mit kereshet most itt? Az ajtóból intettem, jöjjön be.

Zavartan simította le a szoknyáját és utánam sietett a szobába. Most is olyan szemlesütős, pirulós volt, mint gimnazista korában. Megtudtam tőle, jól emlékeztem, idejárt éppen tíz éve, tanítottam is őt, érettségi után mérlegképes könyvelői oklevelet szerzett, férjhez ment, fia született. Egy papírt szorongatott a kezében, mentegetőzött, hogy az iskolatitkárnak akarja leadni, a világért sem zavarna ezzel engem. Elvettem tőle a nyomtatványt. Jelentkezési lap volt a dolgozók esti gimnáziumába. Ráadásul az ő nevére kitöltve. Feddően néztem rá.

Milyen dolog ez Irénke! Nincs jobb dolga, nem tudja a szabadidejét okosabban eltölteni! Hiszen maga már egyszer leérettségizett! Miért járna heti két alkalommal este az órákra, munka után tanulni éjfélekig, negyedéves beszámolókra, dolgozatokra, év végi vizsgákra készülni, konzultációkra járni. Értelmesebb dolgot nem tudott kitalálni!

– De ugye nem tilos kétszer ugyanabba az iskolába beiratkozni – kérdezte lángvörös arccal. – Nem tudtam, mit válaszoljak, nem hallottam még ilyen esetről.

– Nem …, nem tilos. – mondtam bizonytalanul.

– Tudja igazgató bácsi, – lélegzett fel megkönnyebbülten –, a kisfiam Péterke hét éves, idén kezdte az első osztályt. A falunkból jár be busszal az iskolába. Nagyon sok megálló van, sokan szállnak fel-le míg a városba ér. Én kísérem minden reggel, viszem a táskáját, ami nagyobb, mint ő, délután meg érte megyek. A férjem elhagyott, nincs pénzem a bérletre. Arra gondoltam, ha iskolába járnék, tudnék tanuló bérletet venni, az mégiscsak olcsóbb, valahogy kifizetném. Egyedül mégsem hagyhatom utazni a fiamat, hisz’ olyan kicsi még.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…