A savanyúcukor
Imádta a cukorkát. Gyermekkorában a szüleinél vizitáló igazgató bácsik és feleségeik mindig cukorkát hoztak a gyerekeknek. Amikor beteg volt, a doktor bácsi mindig javasolta az édesanyjának, hogy torokfájás ellen adjon a gyereknek Fagifor-t vagy mentolos cukrot.  Amikor nagyobb lett, és szüleitől kapott némi zsebpénzt, a boltban krumplicukorra és franciadrazséra költötte. Amikor szülei már egyedül elengedték a filmszínházba – mert a színház és a film volt a fővárosi életben a legelfogadottabb szórakozás pesti gimnazisták számára, a házibuli mellett polgári családokban – vajkaramellát és savanyúcukorkát vitt magával, és a film lenyűgöző élménye mellett a cukorka celofánjának és a sztaniolnak a bontogatása egyre gyakrabban vált olyan szokásává, amelytől nem tudott elszakadni. Néha már észre sem vette, hogy a tizedik vagy tizenötödik cukorkát bontja ki, és lassan a teljes zacskó tartalmát elnyeli a telhetetlen száj, melyben a nyelv lágyan és szemérmetlenül forgatja a cukorkát mindaddig, míg az lassan el nem olvad, mint ahogyan a vaj olvad meg a lángon csokoládémáz vagy karamellkészítésnél.
A moziban nem volt gond a celofán és sztaniol zaja. Mindent elnyelt a fiatalok és a pattogatott kukorica hangja. A kor szellemének ez a magatartás – a fiatalok harsánysága és kissé tiszteletlen beszéde, melyben a „kötőszavak” kissé gyakrabban szerepeltek – megfelelt. Ő polgári származású lány volt, csak cukorkát bontogatott. A barátnőjét inkább a fiúk érdekelték, ő csak egy-egy cukorkát vett az ő csomagjából, és a mozi után többnyire ott is hagyta őt hazafelé, félúton.  Apja zeneiskola-igazgató volt, így élete részévé vált a zene. Számára a zene csodás misztikum volt, talán éppen azért, mert neki nem volt nagy érzéke hozzá. Nem volt abszolút hallása. Éppen zongorázhatott volna, mert a lakásukban ott állt egy fekete Bösendorfer, amelyen néha édesanyja játszott egy-egy Mozart darabot, Schumann szonátát vagy éppen Schubert-től valamit.  Őt is próbálták szülei zongorázni tanítani, azonban nem volt különösebb érzéke ahhoz, hogy  két szólamra koncentráljon egyidejűleg.
– Ehhez speciális adottság kell – mondta az apja az anyjának, és gyorsan le is tett arról, hogy gyermekét zenei pályára terelje.
Maradtak tehát a zeneiskolai koncertek és a színházi előadások. És a sztaniol és a celofán. Erről nem tudták leszoktatni. Az apja szigorúan összevonta a szemöldökét, és az anyától várta el, hogy fegyelmezze a gyermeket, aki a színházi és zeneiskolai koncerteken magát észre sem véve automatikusan kezdte bontogatni a cukorkát. Az anyja  az apai pszichés terror alatt meg sem mert szólalni, és csak otthon mondta el halk szavakkal a férjének, hogy a gyermeket nem szabad tiltásokkal korlátozni,  a zene szeretetét és élvezetét nem kellene azzal elvenni,  hogy a cukros-zacskót kiveszik a gyermek kezéből az előadás előtt. Mert mi lenne akkor, ha a gyermek állandóan őhozzá szaladna és cukorkát kéregetne az előadás alatt! Így hát megmaradt számára a cukor kellemes íze és az előadás kettős gyönyöre. E kettő teljesen egymásba olvadt
A színház és a zene természetes közege maradt. Kedvelte az irodalmat is, és könnyen tanult szöveget. Ahhoz nem volt tehetsége és egyénisége, hogy megpróbálkozzon a színészmesterséggel, nem is kívánt más bőrébe bújni. Így lett színházi súgó. Ezzel is csak egy baj volt: előadás közben a szövegkönyvre és a színészre kellett koncentrálni, ami nem tette lehetővé a cukorkaszopogatást. Kínlódott, szenvedett előadások alatt. Vérzett a szíve, amikor Macbeth vagy III. Richárd megölette a riválisait vagy a családtagjait, de Hamlet szenvedéseivel is teljességgel együttérzett, de még erősebben vérzett a szíve a cukorka iránt érzett vágyával összefüggésben előállott átmeneti elvonási tünetektől. A keze ekkor is ösztönösen mozgott, mintha ujjai között a savanyúcukorka celofánját őrölgette volna. Felfelé nézett a színészre, szája hangtalanul mondta a szöveget, hüvelyk- mutató- és középső ujja pedig mintha a cukorka csomagolását próbálnák felfejteni.
A szövegkönyv utolsó mondata után – mint az éhes kutya, aki elől elvették az ételt – keze rácsapott az előre odakészített cukorkacsomagra, és mohón két szemet is bekapott belőle. A művészek és a rendező ismerték e szokását, néha viccelődtek vele, ugratták, de aztán békén hagyták.
– Igazi vénlány típus, nincs humorérzéke – mondták egymás között. Tisztelték amiatt, hogy minden próbán és előadáson pontosan megjelent, és kisegítette őket, amikor egy-egy átdorbézolt éjszaka után kiesve a szerepből nem jutott eszükbe a szöveg, és elkezdtek improvizálni. Persze ilyenkor a rendező magából kikelve üvöltött, mert aggódott azon, hogyan fog összeállni a darab a premierre.
– Mindenki csak az én véremet szívja, mindenki csak lazsál, és nem tudja a szerepét! Hogyan lesz ebből premier?
Ő persze hallgatott, sosem akart beleszólni a vitákba. Ezalatt elszopogatott négy-öt savanyúcukrot, a tavaszi és őszi influenza időszakban egy-két Negro-t, és boldogan dőlt hátra a súgószékbe, hogy kivárja az őrjöngés végét.
Többnyire a premierek óriási sikerrel zajlottak, és gondolatban ő is meghajolt a színészekkel együtt, persze akkor már cukorkával a szájában. Másnap a sajtó nagybetűkkel hozta le a darab sikerét, amelyben persze ő nem volt megemlítve, azonban a lapot járatta, és mindig elolvasta a róluk szóló írásokat.
Így élte meg a nyugdíjazását. A színház őt is elbúcsúztatta, igaz, nem olyan ovációval, mint ahogyan egy művészt vagy művésznőt búcsúztat, de ő is kapott egy kisebb csokor virágot, egy elismerő oklevelet a művészek aláírásával, és – mivel ismerték megrögzött szokását – egy kisebb zsáknyi cukorkát. Megkapta a jubileumi jutalmat is, a negyvenéveset is, hiszen egy életet áldozott a művészetre. A zenére és a színházra. Cikket is írtak róla. Meginterjúvolta őt a ’Film Színház Muzsika’ akkori elsőszámú riportere, aki utolsó kérdésként megkérdezte:
– Mi volt a legnagyobb élménye a színházban töltött évei alatt, Irmuska?
– Ó, édesem! Életem szinte egészét ebben a színházban töltöttem. Maga el sem tudja képzelni, milyen finom cukorkákat hoztak nekem a művész urak és a színésznők. Most is van nálam. Kér egyet belőle?
Nyugdíjas korának legszebb élményei közt tartotta számon, amikor a barátnője néha-néha elhívta koncertre vagy színházba. Egyik alkalommal egy áriakoncertre hívták, mely között szerepelt egy-két balettrészlet is. Izgatottan tapsolta meg a legifjabb balett-növendékek előadását Csajkovszkíj virágkeringőjére. Kezeit szája elé magasra emelve, szaporán összeverve tapsolt. Látszott rajta, hogy visszatérnek régi emlékei, szeméből még a könny is kicsordult. Az előadás alatt végig cukorkát szopogatott, hangosan zörgött a sztaniol. A cukor időnként oda-odakoccant a fogakhoz, miközben nyelvével megforgatta a szájában. Nem érzékelte, hogy pontosan attól kell köhögnie, hogy az édes élvezeti érték cukortartalmának a garatot és nyelőcsövet ingerlő volta készteti köhögésre az előadás alatt. Az ő köhögése pedig a közönség sok más tagját indította krákogásra, torokköszörülésre, mialatt a színpadon az aranytorkú pacsirtának kikiáltott szoprán énekelt.
Nem született gyermeke. A barátnője volt mellette, amikor beteg lett. Tüdőgyulladást állapítottak meg nála, amely -hetvenéves kor felett már komoly veszélyekkel is járhat.
– Vigyázni kell rá, maradjon mellette! – mondta a barátnőnek a doktor. Könnyű ételt adjon neki, szedje az antibiotikumot! Ne engedje sokat a hátán feküdni! Szedjen C-vitamint és használjon valamilyen torokfertőtlenítőt.
– Jaj, doktor úr! Azoknak nem szeretem az ízét!
Akkor váltsanak ki valamit a gyógyszertárban. Majd a gyógyszerész ajánl valami mást. Számtalan új készítmény is van már.
Másnap reggel a barátnője talált rá. Holtan feküdt az ágyában. Légcsövében két szem félig elszopogatott savanyúcukorral.
                                                                                                           RMB – 2019. február

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…